Stanley immár határozottan úgy érezte, gödörből vödörbe került. „Én vödrök, te vödörsz, ő vödör, mi vödrünk, Tivadar, ők… lavórnak!” kántálta egy repedtvödör-hangú kórus valahonnan kényelmetlenül közelről. Stanley ezt hallva egy ideig kétségbeesetten futkosott körbe-körbe a kör alaprajzú, kissé kifelé dőlő fémfalak mentén, míg rá nem ébredt önnön erőfeszítése totális hiábavalóságára. Hát abbahagyta.

„Vajon mit jelent mindez?” tűnődött magában Stanley, „Jelenthet egyáltalán bármit is?”

A fémfalak mögött, valójában Stanleytől nem is olyan messze, a narrátornak sikerült még épp időben kikapcsolnia a mikrofonját, mielőtt harsányan felröhögött. Ő kezdettől fogva tudta a nyilvánvaló választ.

Míg a narrátor a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgetve azon töprengett, következő menetrend szerinti nagymonológját a vödröknek, esetleg a vödröknek, netán a vödröknek szentelje-e, Stanley a pillanatnyi vödörszünetet kihasználva gyanakvón sandított fel a gvödör elérhetetlennek tűnő magasságokban ásító szája felé. Eszébe jutott ugyanis egy közismert népi bölcsesség az alkalmazotti pihenő falain lógó motivációs plakátok egyikéről: „Aki másnak vedret ád, maga esik bele.”

És Stanley nem volt boldog.