„Így egy időre elhúzódtam mellőle és elmondtam neki, legalábbis egy részét. Hogy nincs elég sötét anyag újra összehúzni a kozmoszt, nincs elég tömeg a végtelen körforgásban pulzáláshoz. Helyette a vég van, és minden csillag vagy halott, vagy haldoklik, és nincs semmi más, csupán a halovány éjszaka. Beszéltem neki az ott összegyűlt alkonyi seregekről, minden időkből és helyekről verbuválva. Teremtmények, jelenések, gépek, fegyverek harcolnak galaxisról galaxisra, naprendszerről naprendszerre, harcolnak, amíg el nem érik a kritikus pontot, amikor az entrópia már nem áramlik, csak összegyűlik, összegyűlik a semmi végtelen, változatlan tócsáiban. Nincs fény. Nincs hő. Nincs hatás. Az univerzum halott, és azok, akik megmaradnak… Megöröklik e sötét csatateret. Ők győznek.
…
Bex ezen gondolkodott egy darabig.
– Mit számíthat az? Mi az istenért érheti meg harcolni? – kérdezte végül, – Véget ér az idő. Az után semmi sem számít. Ugyan mit számíthat, ki győzött…

Mind halott. Az a sok millió halott ember. De az volt az idő vége, és meg kellett halniuk, hogy élhessenek – hogy mi mindannyian, minden időkben, élhessünk. De ők nem tudták ezt, azok a civilizációk. Azok az emberek. Az volt az idő vége, de attól még ugyanúgy szereted az életet, és ugyanolyan nehéz meghalnod, mint bármikor. A semmiért.

Bone ezredes vagyok, az Éghasító Nyolcasoktól. Ölök, hogy lehessen élet. Engem senki sem győz le.

Ez a sorsom, és ez a tiéd is.”