Francesco „Warzone” Poli: Felezési idő

8. A síneken

Az űrverseny kezdete óta száz és száz műholdat bocsátottak már fel. Ezek közül egy, ami geostacionárius pályán keringett egy hely fölött, ami odafentről csak egy hatalmas fennsíknak látszott Nevadában, most, ötvenévnyi várakozó állapot után életre kelt.
Azonban legyen a technológia bármilyen fejlett is, annyira nem lehet az, hogy kiállja az idő próbáját. Így aztán az elsődleges kapcsolatteremtés után a műhold működéséhez nélkülözhetetlen részegységek károsodtak helyrehozhatatlanul, ami túlterhelést okozott. Ez hamarosan robbanáshoz vezetett a külső burkon, mely robbanás végül letérítette a használhatatlanná váló berendezést pályájáról, a Föld légköre felé.
De a műhold vertikálisa alatt ezer kilométerekkel levő tudósok nem láttak semmi romantikust a kis hullócsillag felvillanásában.
– Uram, nem tudjuk helyreállítani a kapcsolatot.
Az egyszerű megerősítéstől D dühe olyan szintet ért el, hogy már szinte teljesen nyugodtnak tűnt.
– Ezt meg hogy érti?
– A műhold válaszolt, majd eltűnt a monitorokról.
– És nincs mód a cseréjére, igaz?
– Ó, van egy másik ugyanilyen, csak fel kellene bocsátani…

Előszörre is elég nagy hülyeség volt, másodjára viszont egyszerűen esztelenség. Azonban mint korábban, a hatalmas fekete izé még csak a pislogás nála megfelelő változatát sem mutatta, mikor a páros megint átbújt hatalmas lángszórói alatt, a nekik szánt lövedékek pedig látszólag semmi kárt sem okozva lapultak szét a lény páncélján.
– Hagyják őket, szedjék le azt a pokolfajzatot! Minden robbanótöltetes fegyverrel, össztűz!
A kilenc milliméteres golyózápor megszűnt, és szinte ugyanebben a pillanatban megkezdődtek a robbanások. Legalább három rakétavető, és egy tucatnyi gránátvető tüzelt gyakorlatilag egyszerre a fekete szörnyetegre, ami körül a detonáció szétlökte a falakat. Hogy megsemmisült-e, azt Gordon és Gina nem tudta, miközben visszafelé menekültek a generátorterembe.
– Remek, itt pár másodpercig biztonságban leszünk, de csapdában vagyunk.
– Nem estünk csapdába – mondta a nő, miközben annak a szellőzőnek az irányába indult, amin át a lény korábban lezúdult odafentről.
– Hát… Ha te tudsz repülni…
– Nos, egy meghajtóegység már majdnem repülés.
– Csak nem akarsz… – Gordon azonban nem folytathatta, mert a nő belökte a helyiségbe, átkarolta, és megkezdte a felemelkedést.
*BOOP* „Figyelem: az egység légi szállítás alatt. Mozgás időlegesen korlátozva.”
Mintha egyébként képes lett volna megmozdulni, az utazás végtelennek tűnő pillanatai alatt ugyanis teljesen dermedt volt a félelemtől.
– Mozgás!
Amint felértek, megint egyszer lövedékek indultak meg feléjük. Gordon félelmét mintha elfújták volna, ahogy tűzfedezetet adott, mielőtt még egyáltalán megérintették volna a padlót, majd futni kezdtek a kijárat felé.
– Gyorsan! Gyorsan! Vissza a vonathoz!
Visszamentek az előretolt bázishoz, ahol Gina megint megragadta Gordont, és a meghajtóegységet használva lassította a zuhanásukat annyira, hogy baj nélkül érjenek le, csak sokkal kevesebb idő alatt, mint ha a létrát használták volna.
És mikor végül elérték a vonatot, és felszálltak, láthatták, hogy az most már működőképes, mint ahogy az várható is volt, hiszen a generátor jelezte, mit lát el energiával. Egy kicsit ügyeskedniük kellett a kezelőszervekkel, míg kitalálták, hogyan fordíthatják a platformot a megfelelő irányba, de végül felgyorsíthattak.
Aztán le is buktak a nyitott vonat fémplatóján, mikor hátulról felropogott a fegyvertűz. Erősen üldözték őket, de a jelenlegi sebességükkel gyorsan lőtávolon kívülre kerültek, és így váratlan módon megszabadulva attól a fekete izétől is, alámerültek az előttük levő gyéren megvilágított alagutakba.

– Rendben, emberek, minden előkészítve, készüljenek az indulásra!
D épp az imént tájékoztatta, hogy egy kis rohamosztag, annak a dolognak a nyomában elindul a „vélelmezési területre”, hogy kövessék addig, míg meg nem találja a célpontját. Ő kételkedett, ugyanúgy, ahogy az osztag, de D parancsait nem lehetett megkérdőjelezni, akármilyen vadnak tűntek is. Így Alfa vezér, most már tulajdonképpen a teljes húszfős osztag, valamint az öttagú rohamcsapat vezetője, átfutotta az ellenőrzőlistát, csakúgy, mint az emberei: harminchat .357-es lőszer – megvan. Tartalék elem a Desert Eagle célzólézerébe – megvan. Öt tár kilenc milliméteres lőszer az MP5-ösbe, és tíz darab negyven milliméteres gránát a fegyverhez csatlakozó M203-asba – megvan. Tőr a szükséghelyzetekre – megvan. Harci energiamellvért visszaverő-pajzs: teljesen töltve. Készen állt a harcra, ugyanúgy, mint végig az elmúlt hat órában.
Miközben az osztaga is végighaladt az övénél hosszabb ellenőrző listáikon, ő gondolatban megint feltette magának a szokásos költői kérdést: „mi az ördögért vonultam én be?” Miközben áthajtották az emelt szintű – értsd: halálos – kiképzésen, tudta, hogy valamilyen szempont szerint tesztelik is közben. És akkor ajánlották fel neki, hogy csatlakozzon valami szervezethez, amiről tulajdonképpen semmit sem tudott. Egy szervezethez, ami olyan hihetetlen technológiával rendelkezett, mint például a ritkán kiosztott PCV-k, amelyek képesek voltak ellenállni számos, közvetlen közelről leadott lövésnek úgy, hogy viselőjük viszonylag sértetlenül úszhatta meg a kalandot. A PCV-k ezen kívül rendelkeztek öntöltő fényerősítő rendszerrel, Geiger-számlálóval, egy alapszintű HUD-dal, ami megjelenítette életjeleit és lőszer-helyzetét, önműködő gázálarccal, és egy védett tárolóval robbanóanyagok számára, amit most tíz gránát foglalt el.
Ez a felszerelés szinte… Szinte már idegenül hatott. Mintha a készítői nem földi emberek lettek volna. Azt viszont tudta, hogy bármiféle lett légyen is ez a szervezet, amiről annak ellenére, hogy már hat hónapja dolgozott nekik, továbbra sem sokat tudott, nem volt hétköznapi. Semmi sem volt hétköznapi velük kapcsolatban, kezdve a felettesével, meg azzal a „G” nevű egyszálbél alakkal, akitől mindig kirázta a hideg, azokig az idegenekig bezárólag, akik most a Föld megszállásán ügyködtek.
Igen, idegenek voltak valami másik dimenzióból, vagy efféle helyről, bár ez őt tulajdonképpen nem érdekelte. Ők voltak az ellenség, és kész.
De az igazi ok, amiért nem érdekelte az egész, az volt, hogy elvesztette volna ép elméjét, ha most meg kell tagadnia egy életnyi alapvető hitet és elképzelést. És tudta, de legalábbis remélte, hogy legtöbb katonája ugyanazt tette, mint ő.
Így aztán az előttük álló feladatra összpontosított. Egy „átalakított” szörnyet fognak használni arra, hogy felkutassák az ellenség legveszedelmesebb fegyverét, egy GRS-t. Hogy ki volt az ellenség, és honnan tudták, hogy a GRS egy, a húszas évei közepén járó nő abban, amiről neki azt tanították, hogy egy négyes sorozatú HEV, azt nem tudta. És igyekezett ezzel sem törődni, ahogy gyorsan, és felületesen megvizsgálta a négyfős egységét, figyelembe véve Murphy huszonegyes számú harctéri törvényét, mely szerint harckész egység még nem felelt meg szemlézésen, majd a várakozó Ospreyhez vezette őket.
Az az izé, fém és üveg ládájában, már szintén ott volt…

Az eléjük kerülő alagutak meglehetősen sötétek voltak. Nem annyira, hogy ne lássanak semmit, de ahhoz éppen eléggé, hogy kellően idegesek legyenek. Amekkora zajt csaptak, bárki, vagy bármi, ami meg akarta találni őket, nem szembesült különösebben nehéz feladattal.
– Remélem, ez nem egy újabb labirintus! – kiabálta túl Gordon a zajt, amit keltve száguldottak lefelé több mint ötven kilométeres sebességgel a kanyargós alagútban, erősen megkapaszkodva a vonat korlátjában minden fordulónál.
– Végül ki fog derülni… – mondta erre Gina.
Hamarosan, néhány meglehetősen hirtelen kanyar után erősödni kezdett a fény a távolban, és még a vonat zaja sem tudta elfedni, mi várt rájuk: elektromos kisülések sistergése és recsegése hallatszott, amelyekre puskák és nagy kaliberű pisztolyok lövései felelgettek.
– Harcra kész vagy? – tette fel a nő a költői kérdést.
A következő pillanatban megérkeztek a káosz kellős közepébe, és habozás nélkül a részévé váltak.
A sín egyik oldalán legalább tíz Szolga volt, melyek közül egy pár felhagyott az ostrommal, hogy fogadják a mögöttük felbukkant új fenyegetést. Lőni próbáltak, de az irányzékukat megtévesztette, mikor a vonat belerohant egy összetákolt barikád középső részébe. Szikrák kísérték a csikorgó hangot, ahogy a vonat kisiklott, majd a mögöttük levő falba csapódott, miután mindketten leugrottak az egyik oldalon, folyamatosan lőve közben.
Az összecsapásban a földiek álltak rosszabbul, amit a vértócsákban mozdulatlanul heverő emberek is jól mutattak. A még életben levők még csak nem is intettek feléjük, folytatták a lövöldözést, és csak újratölteni húzódtak fedezékbe, vagy hogy legjobb tudásuk szerint megpróbálják elkerülni az ellenséges tüzet. Az ellenség pedig nem volt ostoba, az egyik oldalon egy emelt platformot, a másikon pedig egy lépcsőfeljárót használt a lövedékek elkerülésére, és onnan viszonozta a támadást saját elektromosságával.
És szinte minden egyes villám, ami nem húst ért, a barikádot alkotó asztalokba és homokzsákokba csapódott, minden alkalommal megpörkölve, és kitépve belőlük egy-egy darabot.
Nem vesztegethették az időt, a páros szinte egymás tükörképeként húzta ki a biztosítót egy-egy kézigránátból, és dobta el az egyik, illetve a másik irányba, remélve, hogy elintézhetik, vagy legalább kikergethetik a támadókat a helyükről. Az ellenség reakciója viszont meglepte őket: nem törődtek a gránátokkal, és a két másodperccel később bekövetkező robbanások megtizedelték őket.
Az ellenséges erő maradványát szemmel láthatóan összezavarta a soraikban hirtelen bekövetkezett ritkulás, és egyszerűen besétáltak a tűzvonalba, ahol könnyű volt lekaszálni őket.
A következő percben a folyosóban csak a szakadt vezetékek, tönkrement gépek szikrázása és emberi zihálás hallatszott.
– Kösz, fiúk. Jól ideszögeztek minket.
A túlélők csak ekkor vették észre, hogy összesen ketten maradtak.

– Ellenőrizzék, emberek. Vége van?
Ketten indultak meg lassan, visszahátrálásra készen.
A hatalmas fekete valami mozdulatlanul feküdt a mennyezetről leszakadt betonlapok alatt, a plafon maradványa úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban a többi után omolhat.
Úgy három méterre közelítették meg, aztán visszakoztak.
– Nincs nyoma mozgásnak. Azt hiszem, ezt kihúzhatjuk, uram!
Az ideges osztag rövid éljenzését a tábornok csendesítette le.
– Messze vagyunk még az ünnepléstől, emberek. Híradós, hozza be nekem a Foxtrot csapatot.
– Vettem.
Egy gázálarcos férfi levette a hátizsákját, miközben az osztag nagyobb része még mindig a szörnyet nézte, mintha arra számítottak volna, hogy az bármelyik pillanatban felkelhet.
– Foxtrot csapat készenlétben, vétel.
– Mozgásellenőrzés, F szektor, föld alatti terület.
Szünet következett.
– Mozgásellenőrzés kész. Képet nem kapunk sehonnan, de van két… magas energia-kibocsátású jel. A forrásuk „négyes osztályú HEV”-ként azonosítva, több adat nincs, vétel.
– Vektorkövetést. Visszavezethetők a jelenlegi helyzetünkhöz, tíz perces időablakkal?
Újabb szünet következett, ahogy a rádiókapcsolat túlsó végén a csapat átnézte az utolsó tíz perc felvételeit.
– Megerősítve, vektorkövetés kész. Jelenlegi helyzetük rögzítve, vétel.
– Maradjanak rajtuk, készüljenek az üzenethez. SO vétel és vége.
A hírszerzés jó munkát végzett a biztonsági és üzenetküldő rendszer elhelyezkedését illetően. Ki gondolta volna hogy az egész szinte a létesítményen kívül található, alig valamivel a föld alatt, és meglehetősen gyengén védik? Mostanra már onnan irányították a létesítmény nagyobb részét, bár a közelmúlt eseményei, és a magrendszer bonyolultsága miatt még a Foxtrot csapat számítógépzsenijeinek sem volt olyan könnyű dolga.
– Rendben, emberek, van időnk vadászni, míg az erősítés meg nem érkezik, úgyhogy azt mondom, biztosítsunk magunknak egy kis szabad teret. Le merném fogadni, hogy az a két energia-jel ennek a nagy izének a barátai, úgyhogy induljunk, és szedjük le őket!
Az osztag egyhangú „IGEN, URAM!”-mal válaszolt. Bosszút akartak állni, legalább annyira, mint ő maga, és ahogyan útnak indultak, még a hátvédnek sem tűnt fel, hogy a lény szeme még mindig vörösen fénylett…

Winslow doktor és egy Johnston nevű biztonsági őr, az ostrom két túlélője még mindig az elmúlt, végtelennek tűnő tíz perc eseményeinek hatása alatt álltak, és meglehetősen nyugtalanok voltak. A halottakat természetesen mostanra összeszedték, és igyekeztek őket méltó módon elhelyezni, pokrócokkal, vagy kabátokkal letakarva, de mindannyian érezték, hogy mindez aligha az, amit valójában tenniük kellene.
Gordont és Ginát szintén megindították az események, mint bármilyen hétköznapi embert, mikor a halállal kell szembesülnie, de ők legalább már találtak valamit, ami lefoglalta őket: a túlélés.
– Gondolom, maguk is menekülni próbálnak.
– Menekülni? Innen? Képtelenség.
– Nekem azt mondták, ezek az alagutak jelentik a menekülési útvonalat, ami jó messzire kivezet az építményből!
– Menekülési útvonal? Nem is tudom… A sínek feszültség alatt vannak, és mivel a maguk vonata is üzemképtelenné vált, nem tudom, hogyan juthatnánk tovább.
– Úgy érti, nincs gyalogosan is járható útvonal?
– Azok az útvonalak, amiket ismerek, vagy már mind fertőzöttek, vagy visszafelé vezetnek az Aquadome-hoz, ahonnan mi menekültünk. És fogalmam sincs, mik lehetnek azok a lények, de hogy nem földiek, az biztos.
– Tudom, mi is találkoztunk már velük. A jelek szerint mindenütt ott vannak, és… – Gina nem ült le a többiekkel, ehelyett serényen kutakodott egy állványzatnál. – Aha! Pont, amire szükségünk van!
A nő egy hosszú hengeres tokot húzott elő egy láda mögül, kinyitotta, és számos papírlapot tett le belőle egy asztalra, amiken a földalatti vasút tervrajzai voltak. A földre terített rajzokból aztán hamarosan összeállt egy hevenyészett, de értelmezhető térkép a teljes szektorról.
– Itt! Itt vagyunk – mutatott Winslow a térkép felső felének egy részletére, ahol az összekötő felirat az E szektorra, korábbi tartózkodási helyükre utalt, és amitől nem messze egy másik szöveg állt: „Aquadome Kettő”.
– Jól van, és most keressünk bármit, ami úgy néz ki, mintha kivezetne…
Négy szempár pásztázta perceken át a környező területeket, és Johnston volt az első, aki végül felnézett.
– Lám, lám, lám… Pontvonal, a bejárat a jelek szerint lezárva, a felirat szerint „vészhelyzeti”.
– Jól hangzik, de azért keresgéljünk még.
Még vagy öt percen át böngészték a rajzokat, de semmi mással nem tudtak előállni.
– Nos, úgy néz ki, nem sok más lehetőségünk adódott. Lássuk hát… Erre megyünk tovább, úgy háromszáz métert… – kezdte Gordon, – utána erre fordulunk.
Winslow vette át a szót.
– Vagy egy kilométeren át követjük a járatot, utána… Hmm, ez a rész egy kicsit zavaros, de úgy tűnik, ez itt valami központi kereszteződés, mert a legtöbb út itt végződik. Nos, ha nincs különösebb gond, ott már látótávolságban leszünk a…
– A kijárathoz – állapította meg Johnston. – Meg ehhez az „ipari szektor laboratóriumok”-hoz, bármi legyen is az. Kíváncsi leszek, lesz-e ott valaki?
– Egy módon tudhatjuk meg. Indulhatunk?
– Igen, Gordon, csak pakoljuk össze ezt a cuccot, és…
Gina Johnston szavába vágott.
– Nincs rá szükség. A négyes osztályú HEV-k képesek azonnal letapogatni és tárolni a térképeket.
A négy ember Gina vezetésével indult útnak, aki a jelek szerint a kisiklott vonat által eltorlaszolt vágány alagútjába irányította őket.
Leereszkedtek egy rövid lépcsőn, és most a falhoz simulva haladtak egy keskeny peremen, ami a sínek két oldalán vezetett, miközben a sínek közötti szórványos szikrák jelezték, hogy egy elhibázott lépés könnyen végzetes lehet.
Hirtelen, mindannyiuk nagy meglepetésére jelzőkürt harsant visszhangosan a folyosókon, és egy szörnyen csengő szintetizált férfihang recsegett fel, ami a szokásos módon akkurátus szüneteket tartva ejtette a szavakat: „Személyes üzenet Gordon Freemannek, meg annak a kis kurvának: szétrúgjuk a seggeteket.”

Tom nem az a fajta volt, aki könnyedén feladja. Tegnap a másik informátora, Dr. Javal sem jelentkezett a megbeszélt helyen és időben, ami azt jelentette, hogy vagy megint a szokásos módon bántak el vele, vagy ezúttal valóban jó nyomon haladt. Holnapra meglenne a megerősítése, bármelyik variációról legyen is szó, de holnap már túl késő lett volna, ha egyáltalán bármiféle információhoz hozzá akar még jutni. Ugyanis egy atomcsapás közepén csücsülni, miközben ennyire közel van élete, és valószínűleg az évezred nagy fogásához, hősies dolog volna ugyan, de nem különösebben hasznos, tekintve, hogy akkor a világ egy szót sem tudhatna meg az egészből.
Így hát csak egyetlen reménye maradt: a Nevada állam határán levő katonai támaszpont, ahonnan állítólag az akciócsoportok erősítését indíthatják útnak, ha szükség van rájuk. Márpedig ha mindaz a kevés igaz, amit Javalnak lehetősége volt elmondani, az igény kétségkívül fel fog merülni.
Sikerült elcsípnie az első gépet a legközelebbi városba, és most a délutáni nap hevében autózott egy kevéssel a katonai területet jelző táblán belül. Még egy kilométer, és a bázis már látótávolságban lenne távcsővel.
Ekkor vette észre a Chinookot.
Egyáltalán nem feléje tartott, és ha van egy kis szerencséje, homokszín kocsija és öltözéke miatt észrevétlen is marad.
Felfedezték vagy sem, a gép tovább haladt. Egy iránytűvel meghatározta a Chinook repülési irányát, és ebből rájött, hogy a pilóta aligha tenne kitérőt, tekintve, hogy az eddigi adatok alapján az évszázad legjobban titkolt katonai műveletét hajtották végre épp. Ám a jelek szerint mégsem titkolták eléggé, legalábbis előle nem sikerült, és mikor feltűnt a második gép ugyanabban az irányban repülve, megkezdte az üldözést.
A második gépet kisvártatva egy harmadik is követte, negyedik azonban nem jött, Ted viszont már tudta, jó nyomon jár, csak abban nem volt még biztos, hogy mi felé tart éppen. Nem tudta még akkor sem, mikor tíz kilométerrel a kiindulási helyétől elérte a „Behatolókra figyelmeztetés nélkül tüzet nyitnak” feliratú táblát.

Gordon és Gina egy pillanatig még dermedten állt.
Hogy az ördögben…?
A hang a nő fejében nyilvánvalóan nem tudott többet, mint ő maga.
– Ki volt ez az előbb? És honnan ismernek minket?
– Kettejükre utalt az előbb a hangosbeszélő? – kérdezte Johnston.
– Nagyon úgy tűnik – felelte Gina.
– Akkor talán elmagyaráznák? – érdeklődött Winslow.
– Nem is tudom… – kezdett bele Gordon, miközben tovább indultak a peremen. – Meglehetősen hosszú a történet. Tudja, én egészen a C szektorból keveredtem idáig, és…
– A C SZEKTORBÓL? – kiáltott fel Johnston és Winslow szinte egyszerre.
– Shhh! Halkabban! – szólt rájuk Gina szinte idegesen.
– A C szektor… Maga szórakozik velünk? – kérdezte Winslow bosszankodva.
– Nem szórakozik. Én a B szektorból jöttem, a kiképzőközpontból, pedig az még messzebb van.
– De hát ez… Ez…
– Lehetetlen. Nos, doktorom, mikor aláírtam a szerződésemet, még azt sem gondoltam, hogy azok a szörnyek, amiket nemrég túléltünk, lehetségesek, és abból, amit láttam, arra következtetek, ez magára is igaz. Mindenesetre, Gordon, azért csak folytasd.
– Nos, azt az anyagot analizáltam, Etherthelt, és rezonancia-kaszkád jött létre.
– Rezonancia-kaszkád? Ugyan az ilyesmihez nem sokat értek, de azt tudom, hogy elég randa dolog… – jegyezte meg Winslow. – És… Etherthelt említett? Valami rémlik, de most nem akar beugrani.
– Hmm… Nos, a C szektorban az összes kommunikációs berendezés üzemképtelenné vált, és én voltam az egyetlen, aki elég jó állapotban volt ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen a felszínnel. Úgyhogy lementem a szennyvízcsatornákba, hogy eljussak egy szervizlifthez a D szektorba, ahonnan elérhettem a felszínt. Csak sajnos odafent katonákat találtam.
– Állj, állj, várjon… Azt mondja, a hadsereg bent van a komplexumban?
– Határozottan, és eszük ágában sincs megmenteni minket. Mindenesetre én…
– CÉLPONT!
Egy kereszteződésnél jártak, és a bal oldali sarok mögül egy Szolga bukkant fel, hogy aztán Gina gyorsabb reflexeinek köszönhetően egy töredékpillanat alatt össze is rogyjon.
A másik irányból is érkezett egy, és ez már el is kezdte feltölteni magát, mire a háromlövéses sorozat Gordon MP5-öséből elcsendesítette. Gordon befordult a sarkon, közben olyan természetességgel lyuggatva ki egy harmadikat, mintha csak pókhálót söpört volna félre maga elől, majd megállt, és végigpásztázva a gyengén megvilágított alagútban a lámpájával, fülelni kezdett.
De minden csendesnek bizonyult, így megengedték maguknak, hogy megnyugodjanak.
– Hát… Lenyűgöző – mondta Winslow meglehetősen komolyan, azt a gyorsaságot látva, ahogy a páros leküzdötte a fenyegetést.
– Igen. Ehm, hát… Hol is tartottam? Ah, igen. Szóval, ott voltak a katonák, de csak sikerült megszöknöm, és miután összefogtunk Ginával, elintéztünk valami háromfejű szörnyet az E szektor tizenegyes silójában. A siló alól kiindulva egy járatot találtunk a sínekhez, de ott volt az a nagy fekete izé a lángszórókkal. Igyekeztünk beindítani a vonatot, hogy megléphessünk előle, de közben megint csak katonákba botlottunk. Ennek ellenére megszöktünk, a többi pedig már ismerős történet.
– Katonák… Nos, az alapján, amit láttam, nem jelenthetnek túl nagy problémát magának. Arról nem is beszélve, hány ilyen teremtménnyel találkozhatott közben. Tudja, normál körülmények között valami őrült zagyválásának venném a szavait, de azok után, hogy láttam magát harcolni, már nem tehetem. Nem látszik holmi hétköznapi embernek.
– Higgyen nekem, mikor azt mondom, nem is vagyok az. De ha lehet, nem bocsátkoznék részletekbe ezt illetően.
– Azt hiszem, értem.
– Hát… Én nem. De abban biztos vagyok, nem szeretnék szerencsét próbálni a magával ellentétes oldalon. És önnel mi a helyzet, Miss Andrews? – kérdezte Johnston.
A nő zavarba jött. Azt mégsem mondhatta nekik, hogy ő egész idő alatt egy hangnak engedelmeskedett, amit a fejében hall.
– Hát… Huh… Ezt elég nehéz elhinni… De arra ébredtem a B szektorban, a kiképzőbázison, hogy biztosan földrengés volt. Körülnéztem, túlélőket meg valami kiutat keresve, aztán belebotlottam azokba a katonákba, és eszembe jutott… Igen, eszembe jutott, hogy nekik lehet valami helikopterük, amit talán el tudok lopni. De nagyon védték őket, és miközben magam is menekülőre fogtam, találkoztam Gordonnal, ahogy azt ő is említette.
Ellopni egy ’koptert, ugyan már… Ennyi erővel az igazat is elmondhattad volna!
Gina azonban nem törődött a hanggal.
Miközben a négyfős csapat beszélgetett, folytatták az utat az alagútban, és egyszer csak észrevették, hogy egy enyhe lejtőn tartanak lefelé.
Valamivel előttük pedig minden vízben úszott.

– Foxtrot megerősíti, uram. Tovább tartanak… Várjon, uram, megfordultak!
– Biztos benne, hogy nincs más útvonal?
– Igen, uram. Az összes többi útvonalat vagy lezártnak jelentették valamelyik pontján, vagy a Kilences pozíció felé vezetnek. Vétel.
– Hmm. Jelentsék, ha visszatérnek a korábbi területre. SO vétel és vége.
Ezúttal fel lesznek készülve. Egyetlen idegen sem volt ellenfél az osztagának, és idelent nem állt fenn annak a lehetősége, hogy úgy lerohanják őket, mint odakint. Azonban abban, hogy jó ötlet volt-e felhergelni őket a kommunikációs rendszeren át, nem volt maradéktalanul biztos. Ezzel tudatta velük, hogy a nyomukban vannak.

Az a valami mozdulatlan volt a tárolójában, ő azonban tudta, hogy csak szunnyad.
És nyitott szemei mintha éppen őt nézték volna.
Azonban nem mutathatta jelét idegességnek, hiszen ő volt a vezér. Még akkor is, ha csak tizedes volt, jelen pillanatban ugyanakkora felelősség hárult rá, mint egy ezredesre, ám mikor eszébe jutott, hogy D „gyenge ember” koncepciója mennyire egybeesik az ő „halott ember” koncepciójával, ez segített kicsit visszanyerni az önuralmát. Azonban beosztottjainak hallgatása is magáért beszélt: ők is legalább ugyanolyan idegesek voltak.
Így inkább kifelé bámult, mint annak idején kisgyerekként egy-egy unalmas autóúton, azóta meghalt szüleivel, és azt látta, amit bárki más is láthatott a Black Mesából egy erre haladó repülőgépből: egy nagy, sötét színű fennsíkot. Viszont a jelenlegi repülési magasság, és az, hogy tudta, mi van odalent, lehetővé tette számára, hogy felismerjen néhány építménynek látszó dolgot, bár tudta, hogy az egyetlen valóban felismerhető épületek a mesterségesen befejezett völgyben vannak, amit egy sötét színű sivatagi terepnek valamiféle holografikus kivetítése takar el. Ami azt illeti, a kivetítés meglehetősen összefüggéstelenné vált azóta, hogy legutóbb látta, valószínűleg az egyre súlyosabb szerkezeti károknak köszönhetően, amelyeket a teljes építmény óráról órára elszenvedett az odabent a civilek és idegenek között dúló, a berendezéseket is károsító, és ezáltal teljes szektorokat romba döntő láncreakciókat eredményező tűzharcok miatt.
– A szentségit, kapaszkodni ott hátul, kitérő manőverekbe kezdünk! – hallatszott a pilóta hangja, véget vetve az unalomnak, majd az Osprey a méretéhez képest meglehetős sebességű süllyedésbe kezdett.
– Forró az ég, tizedes! Úgy látszik, az erősítés… Az az izé meg mi a szent szar ott?!
Miről beszélhetett a pilóta?
– Wilson, mi folyik odakint?
– Atyaég! Repülő egységek. Máris vannak repülő egységeik!
És ekkor az egész osztag meglátta az ablakon át. Egy Apache vadászhelikopter bukkant fel szinte közvetlenül mellettük, és eleresztett egy gépágyú-sorozatot. Ez már maga is eléggé rosszat jelentő látvány volt, ám még csak a kezdet. A sorozat ugyanis csak töredékmásodpercekig tarthatott, és a helikopter pilótája azt már soha nem tudta meg, hogy mi találta el, mikor a hatalmas idegen hajó mintha a semmiből bukkant volna fel mögötte, és tüzet nyitott, több millió dollárnyi értéket robbantva darabokra, egy filmbe illően látványos detonációban.
A roncsok zápora géppuskatűzként terítette be őket.
– Eltaláltak! Eltaláltak! A főrotor fordulatszáma csökken, üzemanyag-vezetékek lezárva!
– Wilson, kényszerleszállás! Kényszerleszállás!
Neki nem volt szüksége a figyelmeztetésre, és pontosan tudta, ilyenkor mi a teendő. Legalábbis normál körülmények között így lett volna, de ezekkel a hajókkal a nyakukban, ki tudja, meddig tarthattak még ki az idegei. Már ő maga is reszketett, kezdve pánikba esni, az osztag többi tagja pedig vagy üvöltözött, vagy imádkozott.
– Istenem, itt vannak mögöttünk! Aaaaaah!
A pilóta teljesen pánikba esett, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy végük. Ő viszont erővel nyitva tartotta a szemeit: méltósággal akart szembenézni a halállal.
Ez volt a kötelessége.
De egy fölötte bekövetkező robbanás teljesen összezavarta: a fémpadlón találta magát, nem érzett semmit, és látótere homályosodni kezdett, ahogy elvesztette az eszméletét.

Nyilvánvalóan nem maradt más lehetőségük, mint másik útvonalat keresni. Vagy mégis? A HEV-k automatikus térképező rendszere mindenesetre más véleményen volt.
– Na, most mi lesz?
– Nem sok más útvonal van… Tulajdonképpen egy sincs. Várjunk! Van itt egy garázs, nem messze innen.
– És mi kellhet onnan nekünk, Gina?
– Egy HEV. Utánam.
Egy HEV? Gordon nem tudta elrejteni a meglepetését.
– De hát nem éppen az van rajtunk?
– Igen, és nem. Ez egy négyes osztályú. Nekünk egy régi, kettes osztályú kellene. Egy valódi HEV, tudod, egy veszélyes környezeti jármű. Azokat olyan komolyan páncélozták, hogy még egy nukleáris robbanás közepén is kényelmesen ücsöröghet benne az ember.
– ANNYIRA komolyan?
– Igen, legalábbis úgy… hallottam.
Hallotta, persze, a hangtól a fejében.
A hang. Miután visszafordultak, és a hangár felé vették az irányt, valahogy sikerült ellazulnia annyira, hogy töprengeni tudjon. És mint majdnem minden egyes napon, a hangról töprengett. Nem tudta, honnan jön tulajdonképpen, attól eltekintve, hogy senki más nem hallotta rajta kívül, mert közvetlenül a fejében szólt. És emiatt nap nap után attól rettegett, hogy a hang valójában ő maga, amint épp teljesen megbolondul. De minden újabb nappal rá kellett jönnie, hogy teljesen jól van, eltekintve ettől a részlettől. Végül attól kezdett félni, hogy a hang valaki más volt, aki képes volt „látni” mindazt, ami őt alkotta. A gondolatait, minden egyes jelentéktelen apróságot, amit pedig szigorúan megtartott magának.
Mint például a legnagyobb titkát, legbensőségesebb, és sajnos teljességgel utópisztikus álmát.
Ekkor a kezében találta az MP5-öst, amint épp egy Szolgát kaszált le, ami megpróbálta hátulról meglepni egy szervizátjáróból. A sarok mögül két másik lépett pontosan Gordon elé, aki egy-egy puskalövéssel állította meg mindkettőt. Utána egymás után belökdöste a HEV által a kezébe adott új patronokat a fegyverbe, majd előresietett, hogy ellenőrizze az előttük levő alagútszakaszt.
– Gina…
– Tessék? – mondta a nő, még mindig kicsit szédelegve az iméntiektől. Nem engedhette meg magának a töprengést, mert akkor az emlékek elkezdenek feltörni, a hang pedig egyre jobban átveszi az irányítást, és akkor…
– A délelőtt folyamán, minden alkalommal mikor a közelembe került egy-egy ilyen szörnyeteg, a HEV hangüzenetet adott, és elvégzett egy letapogatást. De egy ideje nem csinál ilyesmit.
– Nyilvánvaló, kikapcsoltad.
Gordon nem talált semmi különöset, így folytatták az utat, az őket csendben követő professzorral és a biztonsági őrrel a nyomukban, akik valószínűleg tőlük is kezdtek ugyanúgy félni, mint a szörnyektől.
– Én ugyan nem. Azt sem tudom, hogy kell.
– Dehogynem. Ötödik nap, tizenegyes gyakorlat: HEV üzenetek szabályzása. – Gina elég embernek adott már ebből kiképzést ahhoz, hogy fejből tudja az egész kézikönyvet.
– Én… Ah, hagyjuk.
Gordon az elmúlt hónapok során teljesen megfeledkezett a ruha funkcióinak legtöbbjéről, és hiába tanult gyorsan, a gyakorlat hiánya végül semmissé tette a tanultakat. Gyakorolni pedig nem gyakorolt, mert nem érdekelte a dolog, hiszen ugyan mi csúszhatott volna félre… Mert ahogy mindent, ezt is meg lehetett közelíteni materialista nézőpontból. A valóságot és az elméletet sosem lehet összhangba hozni, mert a váratlanra nem állíthat fel elméleteket az ember. A valóság pedig szó szerint maga a váratlan. Végül kisebb hibaként tért napirendre a dolog fölött, elvégre jócskán volt már része berendezés-meghibásodásokban, és a négyes sorozat még kimondottan prototípusnak számított.
Előrehaladásukat az alagútban csak lépteik visszhangja kísérte, mivel egy ideje már mindannyian csendben voltak, ilyen vagy olyan okokból. De a garázs közeledett, amit egy nagy kapu is jelzett, ami felé a vágány tartott, a mellette futó, és szerencsére egyre szélesedő párkány pedig egy kisebb ajtó felé vezetett.

A nitrogén-hűtésű mikroprocesszor, ami ott helyezkedett el, ahol a szíve lett volna, ha történetesen épp élőlény, természetesen közvetlenül nem észlelhette a külvilágot. A fejének elülső részében elhelyezkedő lézeres háromszögelő egység azonban hatékonyan fordította le azt az alapprogram számára megfelelő paraméterekké. Jelen pillanatban számos szögletes, tömör anyagból álló objektum feküdt rajta és körülötte, és kinetikus erőnek kitett tárgyak igyekeztek kárt tenni külső burkolatában.
A program feldolgozta a kapott adatokat, a teljes rendszer pedig eközben várakozott, ahogy utasították, tizenötezer-milliárd teracikluson keresztül. A várakozás azonban most véget ért, és a tömegközépponti hajtóművek hatékonyan, és nehézség nélkül állították vissza a főegység normál működési módját. Közben kódolta, elemezte a helyzetét, majd összevetette annak a jelnek a relatív irányával, aminek követésére utasították.
Kevesebb mint tizenhat ciklus alatt határozta meg az új mozgási útvonalat: ötven egységnyi meghajtó-teljesítmény, a relatív mágneses pólushoz képest kilencven fokos negatív irányban, nem egészen százmilliárd teraciklus ideig; bekapcsolni a függőleges hajtóműveket tíz lépésnyi negatív elmozdulási kereten belül maradva újabb százmillió teraciklusig; ellenőrizni a talajfogást. Minden tökéletesen, a program szerint haladt…

Számos rendszertelen és távoli dobbanás hallatszott valahonnan nagyon messziről, ám csak Winslow vette észre őket, ő viszont nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.
Beléptek a garázsba, egy szemmel láthatóan használaton kívüli raktárba, aminek ugyanolyan halvány volt a világítása, mint a kinti alagutaknak. A garázs két szintből állt, az egyik az volt, amire megérkeztek, a másik pedig fölöttük helyezkedett el, valamivel magasabban, koncentrikus kört alkotva. Az alsó szint nagyobb részében az áram alatt levő sínek futottak, amelyek egy liftplatónak kinéző szerkezetbe futottak be. A csapat felmászott a platform közelében talált létrán, és körülnéztek.
– Átkozott por – mondta Johnston tüsszögve, – úgy látszik, jó régen hagyták itt ezt a helyet.
– Igen, de… – kezdte Gina, majd körülnézve elhallgatott. Ezen a szinten is voltak vágányok, a jelek szerint szintén áram alatt, de sok helyen kis fahidak íveltek át fölöttük. Ezek a sínek jobbára egy-egy szélesebb platón végződtek, amelyek némelyikén egy-egy többé-kevésbé tönkrement vonat volt, olyan, amin Gordonék is utaztak egy darabig. Gina már kezdett kétségbe esni, mikor az egyik platón észrevett egy lepellel letakart tárgyat.
– Ez a forma…
Odament hozzá, és megpróbálta lehúzni a leplet, de az túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy egyedül boldoguljon vele, a többiek viszont látva ezt, a segítségére siettek. A lepel alól előkerülő járművet akár M. C. Escher is tervezhette volna: egy hengeres szerkezet, a teljes felületén kerekekkel, egy nagy ráccsal védett csavarszárny az egyik végén, és egy hasonló méretű fúrófej a másikon.
– Hát… Ez csak egy régi egyes sorozat, de meg kell elégednünk ennyivel.
– Úgy érti… Be fogunk szállni ebbe a borzadályba?
– Egyéb javaslat? – kérdezte Gina, de mindannyian tudták, hogy nincs más lehetőségük.
– Jól van hát, reméljük, legalább működőképes ez a vacak. Ellenben, hogy fogunk beszállni? Eléggé masszívnak tűnik.
– Megvan a trükkje. A kettes sorozatnál… – mondta Gina, miközben az orr környékén levő kerekek között keresgélt. – Igen, itt van.
Ezzel könnyedén elmozdította az egyik kereket, felfedve egy kart, amit meghúzott, majd elfordított. Elnyújtott sziszegés hallatszott, majd egy mindeddig észrevehetetlen ajtó tárult fel, bepillantást engedve a belső térbe.
Odabent hét ülés volt, hat az utasoknak, egy pedig a pilótának, viszont a szűkös kabin a szerkezetnek csak alig a felét tette ki, a hátsó részbe ellenben nem vezetett észrevehető ajtó.
– Gyerünk, tudom, hogy kell vezetni.
– Mitől vagy olyan biztos benne, hogy egyáltalán üzemképes?
– Mert kinyitotta az ajtaját, és ha az kinyílik, azt jelenti, a hátul levő atomreaktor még üzemel.
Atomreaktor… A másik három utas borzongva szállt be, miközben Gina beindította a gépezetet.
– Rázós utunk lesz, úgyhogy senki se felejtse el becsatolni az öveket.
Megfogadták a tanácsot, miközben a szerkezet életre kelt, és az, ami a külvilágból a kis ablakok során át látható volt, mozgásba lendült. Azért nem lehetett túl sokat látni rajtuk keresztül, ám még így is jóval többet, mint amit elsőre gondolt volna az ember, az ablakokat kívülről ugyanis észre sem lehetett venni.
Először csak lassan, ám hamarosan már jóval harminc kilométer per órás sebesség fölött haladtak egyenesen az alsó szint felé.
– Gina, remélem, nem akarsz…
De akart, és mire elérték az emeleti rész szélét, már nagy sebességgel száguldottak.
Gordon megkapaszkodott az ülésben, de rá kellett jönnie, nem volt mitől tartania. A szerkezet ugyanis alászállt, és nagyjából akkora kilengéssel fogott talajt, mint mikor egy személyautó áthajt az út egy kis mélyedésén.
Így haladtak, egyre csak gyorsítva, szinte már a megszállottság határáig, míg alá nem merültek az alagutat elárasztó vízbe, szabályszerű elektromos vihart kavarva belépőjükkel. A HEV oldalain két rövid vezérszárny bukkant elő ki tudja honnan, és a víz alatt szinte lassított felvételként hatva mozogtak tovább. Azonban alig tíz másodperccel később már megint szárazon haladtak egy nagy helyiségben, egy aláaknázott alagút bejárata felé száguldva.

Kinyitotta a szemét.
A szabadban volt, legalábbis valami erős fényforrás alatt, ám pontosabban nem tudta meghatározni, mert látása homályos maradt. Hallani viszont hallott.
A hang torz volt, és mintha távolról szólt volna, de tudta, hogy az egyik az azok közül, és hogy ez azt jelenti, gyakorlatilag már meg is halt…

– Itt Foxtrot, uram. Behatoltak egy területre, ami a jelentések szerint valami garázs, és most korábbi sebességük hússzorosával haladnak a maguk pozíciója felé. Vétel.
– Vettem, Foxtrot. Egyéb hírek?
– Igen, uram. Megérkezett az erősítés utolsó egysége is. És… Különös jeleket észlelünk, uram. Valami megsértette a Black Mesa légterét, de a számítógép nem tudja azonosítani a jelforrást. Vétel.
Borzongás indult útnak a tábornok gerince mentén. UFO-k? Jelen helyzetben nem vethette el az elképzelést, berendezéshibának tekintve az észlelést.
– Folyamatosan tájékoztasson. … És helyezzék sárga készültségbe a másodfokú erősítést. SO vétel és vége.
Az osztag maradványát ez jobban megijesztette, mint a szörnyek. A másodfokú erősítés elég embert jelentett egy teljes körű, bár kis kiterjedésű háborúhoz.
De ez még a jövő problémája volt, jelen pillanatban bosszút kellett állniuk. Úgy aláaknázták az alagutakat, hogy ez után nem sok maradhat belőlük, így hát itt maradtak, hogy megnézzék a tűzijátékot, annál is inkább, mert a jelenlegi helyzetük gyors csapatkivonást tett lehetővé.
De mikor az első aknák felrobbantak, senki sem éljenzett. Ahhoz biztosan halottnak kellett lenniük.
Felrobbant a következő sor akna.
A harmadik.
Majd a negyedik.
Végül az ötödik, az utolsó sor is. Átjutottak!

Az aknák robbanásai csak annyira zavarták meg a járművet, mint egy-egy baráti ölelés, folyamatosan haladtak tovább. A térkép szerint közeledtek a központi kereszteződés felé.
– Hé, társaságunk van! – mondta Gordon szinte már nevetve, mikor észrevette, hogy két katona valahogy a nyomukba szegődött, és egy vonattal üldözi őket. A jármű belsejében ők szinte sebezhetetlenek voltak, még az egyik katonánál levő rakétavető látványa sem ijesztett rá, Johnstonnal és Winslow-val ellentétben, akik az út nagyobb részét csukott szemmel, mereven üléseikbe préselődve tették meg.
Egy pillanatra eszébe jutott, hogy tulajdonképpen neki is így kellene tennie, hiszen ez már majdnem hullámvasutazásnak is beillett, márpedig ő az egyetlen alkalommal, mikor azt kipróbálta, majdnem szívrohamot kapott.
Ehelyett már szinte élvezte az utat… De az alkalom nem tette lehetővé a mélyebb gondolatokat. Gyorsan lerázták üldözőiket, és lassítva tartottak egy zsákutca felé.
– És most? – kérdezte Gordon.
A válasz adta magát, mikor emelkedni kezdtek.
– Hé, ez repülni is tud?
– Nem, csak bekapcsoltam a platform-távvezérlőt. Ez egy lift.
Hamarosan teljesen felemelkedtek, és folytatták a száguldást.

…A hang azonban végül kezdett emberi jelleget ölteni. Úgy tűnt, mintha valaki épp azt mondta volna, hogy „öt”, és valamivel, hogy másodpercekkel, vagy percekkel később, nem tudta volna megmondani, már teljesen érthetővé váltak a hangok.
– Egy. Kettő. Három. … Rendben, ez túl van az életveszélyen!
Látása azonban homályos maradt, és gondolatai is eléggé zavarosak voltak. Hirtelen megérzett valamit, és valahogyan rájött, hogy épp viszik.

A központi kereszteződés különböző magasságokban egymáshoz csatlakozó alagutak zavaros labirintusának bizonyult, de a járművükkel nem okozott gondot átnavigálni rajta, és tíz perc alatt átjutottak.
– Át kellene kutatnunk azt a laboratóriumot, túlélők után.
– Nem tudom, tényleg jó ötlet-e, Gordon…
– Muszáj megnéznünk. Nem hagyhatunk mindenkit idelent meghalni!
Ez komoly érv volt. Már így is túl sokan haltak meg, és még számosan fognak hasonló sorsra jutni. Mindenkit persze nem menthettek meg, de emberi lényekként kötelességük volt annyi életet megmenteni, amennyit csak tudnak.
A jármű jobbra kanyarodott, ahelyett hogy balra fordult volna, amerre a megváltás várja őket, és követte az alagutat, amíg el nem érték a laboratórium megállóját, vagy legalábbis azt, amit a térkép annak jelzett, ahol is kiszálltak a járműből. Nem láttak semmit a környéken, és az egész laboratórium sem látszott többnek egy nagy, a padlótól a plafonig tartó betontömbnél, amibe szórványosan széles fémajtókat illesztettek.
– Kik maguk? – reccsent egy hang a hangszórókból, amint kiszálltak.
– Túlélők a komplexum különböző részeiből. Azért jöttünk, hogy megpróbáljuk kimenteni magukat.
Több másodpercnyi csend következett, majd az ajtók egyike kinyílt.
– Embereknek tűnnek, rendben van. Beeresztjük magukat.
Az ajtón belül egy férfi várta őket, az orvosokra jellemző steril fehér köpenyben. A fölötte levő gépágyútorony pontosan rájuk szegeződött.
– Bocsássák meg az óvatosságunkat, de egy ilyen napon nem tudhatja az ember, kiben bízhat.
A férfi odaintett nekik, hogy kövessék, ők pedig engedelmeskedtek. Beléptek a területre, ami a minden ajtó fölé épített tornyok zümmögésétől eltekintve olyan nyugalmas volt, mint a vihar szeme.
– Úgy gondoljuk, ez valami gyógyszerészeti laboratórium lehetett, de átalakítottuk kórházzá.
A kijelentést támasztotta alá az is, hogy minden helyiség, amibe bekukkantottak, ágyakkal volt tele, amelyekben kötéseket viselő emberek feküdtek. Néhány orvos cirkált a folyosókon, betegeik állapotát ellenőrizve.
– Azt mondta, azért jöttek, hogy megmentsenek minket… Megkérdezhetem, hogyan?
– Van egy menekülési útvonal nem messze innen. Nem tudom, hány embert tudunk magunkkal vinni, de ez az egyetlen reményünk.
Ekkor egy orvos sietett el mellettük.
– Találtak egyet élve. Katona!
Katona? Erre mindannyian megfordultak, és követték a férfit, aki besietett az egyik ajtón. Odabent még ketten voltak, egy másik orvos és egy biztonsági őr, akik egy fehér városi álcaruhás, gázálarccal takart arcú férfit vonszoltak be épp.
– Hogy van?
– A jelek szerint elég jól – felelte a mentőcsoport vezető orvosa. – Külső sérülése nincs, és azt hiszem, eszméletén van. Még megvizsgáljuk belső vérzésekre.
A férfit gyorsan bevitték az egyik kisebb szobába, levetkőztették, és alaposan megvizsgálták. Alig tíz perc alatt megszületett a látlelet.
– Szinte csoda, de egy karcolás nélkül megúszta. Itt-ott fájni fog neki, de más baja nemigen van.
Most már csak az a kérdés maradt eldöntetlenül, hogy ez most jó, vagy rossz hír volt-e a számukra. Gordon átkutatta a katona kupacba dobált ruházatát.
Valami furcsaság szinte azonnal felkeltette a figyelmét, a páncélról ugyanis, amit talált, valahogy érezte, hogy nem szabvány felszerelés. Valahogy másnak tűnt, sokkal fejlettebbnek. Végül a dögcédulára is rábukkant: Shephard, Adrian Shephard tizedes.
– Figyelem, magához tér…
Gordon megfordult, ránézett az asztalon ülő félmeztelen férfira, és tudta, hogy már találkoztak.

Vadászból préda, a jelek szerint. A narancsszín HEV-t viselő férfi, aki pár órával ezelőtt felbukkant a D szektorban levő bázisukon, egy MP5-ös irányzékán át figyelte. Mozdulatlan maradt hát, várva a halált.
De egy másik alak közbeavatkozott.
– Gordon, fegyvere sincs, az isten szerelmére! Nem kezd el itt ugrálni nekünk!
– Ez a nyomorult a katonák irányítója! Ők pucolták ki a fél D szektort! – kiabálta Gordon.
A nő kék HEV-t viselt. Ha ő volt az, aki olyan jól bánik a fegyverekkel, ahogyan azt látta, akkor nem lehet más, mint…
– Nem érted, amit mondani akarok, igaz? Öld csak meg, és akkor te is olyan agyatlan gyilkos leszel, mint ez itt! – kiabált vissza a nő.
– A GRS…
Gina beszüntette a vitát, és Gordon dühe is elpárolgott, ahogy a nő a katona felé fordult.
– Maga a GRS, igaz?
– Meg sem kérdezem, ezt meg honnan a pokolból tudja, de… Igen, én vagyok az.
– És pont maga nem próbál megölni?
– Ami azt illeti, még erősen keresem az okokat, miért ne tegyem.
– Akkor tartozom néhány magyarázattal.
– Az már halálbiztos! – mondta Gordon, aki bár a fegyvert közben elrakta, még nem nyugodott le egészen.
– Huh… Kaphatnék egy kávét, vagy valamit? Majd szétmegy a fejem…
„Egy golyó megoldaná a problémádat” gondolta Gordon, de visszafogta magát. Igen, igaza van Ginának, kezdett egészen szörnyeteggé válni, és ezt ő is tudta. Tudta, már hosszú ideje.
Az egyik orvos közben egy tablettát, és egy pohár vizet adott a férfinak. A kávé kellemesebb lett volna, a gyógyszer viszont minden bizonnyal hatékonyabb megoldás volt.
– Rendben, akkor az elejétől. A feladatom az volt, hogy megtaláljam magát, közben kiiktatva az utunkba kerülő tudósokat.
– És miért? – kérdezte Gordon, megint kissé dühösebben.
– Ami a tudósokat illeti, nem tudom. Nekem sem mondanak sokat, elhihetik. Még azt sem tudom, egyáltalán kinek dolgozom, még előttem is szigorúan bizalmas az ügy.
– Persze… – mondta Gordon nagy levegőt véve.
– Tudom, hogy érez. Viszont tudok még valami mást is: ezek a lények, amikkel már valószínűleg maguk is összefutottak, idegenek egy másik dimenzióból, és az egyetlen mód, amivel megállíthatjuk őket, ha bevetünk egy GRS-t.
– Vagyis bevetnek engem. De hogyan? – kérdezte Gina.
– Fogalmam sincs.
Gordonnak most lett elege a dologból. Tovább már nem tudta féken tartani magát, és a rohampuskát előrántva, a férfi szájába nyomta a csövet.
– Most pedig beszélsz szarzsák, vagy lerobbantom a fejed a helyéről!
– Gordon…
– Nézze, ember, tudom, hogy érez… És egyébként én is így látom. De az, ha leszedi a fejem, nem változtat azon, amit tudok.
Shephard hideg verejtékben úszott. Katona, vagy sem, a vallatást senki sem bírta valami jól.
– Komolyan beszél, Gordon.
Ez ugyan sokat nem segített, de annyi eredménye csak volt, hogy Gordon eléggé lehiggadt ahhoz, hogy végre békén hagyja a fickót.
– Nézzék, nekem azt mondták, maguk semmiképp sem fognak együttműködni velünk, de a jelek szerint tévedtek. Szólhatok a főnökömnek, hogy megmondjam, kész az együttműködésre, így nyugodtan elhúzhatunk a Lambda szektorba, elvégezhetjük a mocskos melót, és utána mindenki szépen hazamehet. Megegyeztünk?
– És mégis, ki az isten a maga főnöke?
– A hívójele D. Elég türelmetlen fickó, és egy G kódjelű nyálas alak a segítőtársa. Ezzel aztán végére is értünk az általam ismert listának.
Álljon meg a menet, G? Gina, akkora szószban vagyunk, hogy te azt még csak nem is sejted. Irány a Lambda, azonnal.
A nő Gordonra nézett, aki nyugtalannak tűnt, de Shephard tudta, követné a nőt. Csak egy dolog állt még az útjába.
– Tegyük fel, hogy én is hiszek magának, ahogy Gina. Csakhogy van itt egy menekülési útvonal a közelben. Miért nem szökünk meg mindannyian, és hagyjuk itt ezt az egészet?
– Hát még nem érti, ember…?
– Freeman – morogta Gordon.
– Mr. Freeman, ebből nem sétálhatunk ki csak úgy. Vagy véget vetünk az ügynek itt és most, vagy búcsút mondhatunk a bolygónak. Én egy három napos becslést kaptam, ennyi idő kell az idegeneknek, hogy megfelelő nagyságú átjárót hozzanak létre a fő inváziós hadseregük számára. És akkor semmi a Földön nem lesz elegendő, hogy megállítson egy több milliós sereget ezekből… Várjunk csak. Ahol engem megtaláltak… Nem volt ott egy ilyen dög? Egy fém-üveg tárolóban?
A biztonsági őr válaszolt, aki behozta.
– A tartály ott volt, összetörve. De nem volt benne semmi.
Shephard felsóhajtott.
– Hát, egyébként is összefutottunk volna velük.
– Miért zavarja egyáltalán? Biztos átállt a másik oldalra.
– Az alapján, amennyit tudok róla, aligha… Ugyanis magát kellett volna megkeresnie, kisasszony…
– Gina Andrews.
– Andrews kisasszony. Szóval magát kellett volna levadásznia, de csak akkor lenne hajlandó megtenni, ha, hogy úgy mondjam, pórázon tartom egy eszközzel. A nélkül, azt mondták… kiszámíthatatlan.
– Ki mondta?
– A tudós, aki végrehajtotta a műtétet. A részleteket nem ismerem, csak annyit tudok, hogy valahogyan meg tudta volna találni magát, és…
Ekkor valahol a távolban az egyik gépágyú életre kelt. A hat csőből pár pillanat alatt több száz lövedék indult útnak, amire egy nem-emberi mordulás, és magas fekvésű hangok feleltek.
Gordon és Gina a hangok forrása felé sietett, de Johnston már jócskán megelőzte őket, amint hősiesség és vakmerőség keverékétől hajtva egy .357-es Colt Pythonból tüzelt a szörnyre.
– Dögölj meg! – kiáltotta, csak egy pillanattal az előtt, hogy nyolc darab, nagy sebességgel haladó narancsszín lövedék száguldott át rajta, úgy hatolva át a könnyű mellvérten, mint meleg kés a vajon, hogy utána még a mögötte levő ajtót is átüsse.
– Ne! – kiáltott fel Gordon, és befordulva a sarkon, a rohampuskából köszöntötte a dögöt. Az beteges kinézetű volt, sokkal inkább, mint a többi, amit eddig látott: termetre és kinézetre mint egy ork, csak erősen páncélozva, és egy, a mellkasa közepéből kinőtt harmadik karral. A másik két keze közül az egyik szabad volt, és a vastag ujjak a harmadik kézével egy ütemre nyíltak és csukódtak, a másik kézen pedig egy istenkáromlásnak ható, élő húsból álló fegyver látszott.
A feje sem volt különb, akkora szájjal, amivel akár egy macskát is egészben le lehet nyelni, és azt is ugyanaz a páncél borította, mint a test nagyobb részét. Valami olyan fénylő és tükröző anyag, amiben Gordon úgy láthatta a saját tükörképét, mint valami tükörben.
Sorozatra állítva sütötte el a puskát, de annak sörétjeit a páncél a gépágyú és Johnston lövéseihez hasonlóan eltérítette. Nyolc patron, és a dög még csak meg sem ingott.
Azután lőni kezdett, és az egymás után érkező narancsszín „lódarazsak” csíkot húzva szálltak a levegőben. Gordon kigördült a lőútból, de öt lövedék módosított a röppályáján, és a ruha pajzsain kenődött szét. Nyolcvan százaléknyi energia maradt. Úgy tűnt, kemény csatára van kilátás.
Gordon behúzódott a szörnyéhez képesti keresztfolyosóba, pontosan Ginával átellenben. A lény zavartnak tűnt, jobbra-balra nézelődött, de a döntésképtelenség csak alig több mint egy másodpercig tartott, és végül a lény Gordon után eredt.
Gina hátulról megtámadta.
– Vissza! Mindenki hátra! – kiáltotta, és a következő másodpercben kilőtt egy negyven milliméteres gránátot a szörnyre, amit a robbanás kibillentett egyensúlyából, majd egy másikat, ami pedig végképp feldöntötte.
Kárt azonban nem okozott, és a lény máris elkezdett felállni.
Gina emberi kiáltást hallott a háta mögül.
Egy fehér tömeg vetődött a dög fölé. A szörnyet egy pillanatra készületlenül érte a dolog, és Shephardnak ennyi elég volt, hogy a Desert Eagle mind a hat lövedékét a lény szájába ürítse, szétszórva a környéken a dög agyát, és koponyájának maradványait, a kezét és karját pedig zöld vérbe borítva a mutatvánnyal.
A lény legalább egy percig hevert mozdulatlanul a földön, mire végre mindenki elfogadta, hogy elpusztult.
– Még jó, hogy a belső páncélját eltávolították az agyműtét miatt. És most, ha megbocsátanak…
Shephard ezzel eltűnt a közeli mosdóban, és egy darabig csak hangos öklendezés hallatszott.

– Újra átnéztük a kudarcait, D. Megállapítottuk, hogy ezek a legutóbbi incidensek nem voltak előre láthatók, és mivel a jelenlegi művelete „A” besorolású, erősítést bocsátunk rendelkezésére. Többé ne okozzon csalódást, mert a következményekkel maga is tisztában van.
Az adás ezzel véget is ért, ismét. Tudta, könnyűszerrel leválthatták volna, ebből soha nem is csináltak titkot, de valami miatt még mindig megbíztak benne. Azt jelentette ez, hogy ő lett volna a legjobb, akijük van? Próbált hinni ebben. Szüksége volt minden örömteli dologra, amit csak összekaparhatott, hogy képes legyen végigcsinálni ezt az egészet. Először a műhold, aztán Shephard… A dolgok mostanság átkozottul gyorsan tűntek el egymás után a süllyesztőben.
Egyik embere közeledett felé, kétségtelenül újabb rossz hírekkel.
– Uram, van kapcsolatunk Shepharddal.
D egy pillanatra automatikusan feldühödött, ahogy az egy újabb rossz hírnél szokás, csak aztán jött rá, hogy ezúttal nem erről van szó. Szó nélkül indult a katona után, akinek a neve… Sosem emlékezett a nevekre. Nem mintha különösebben számítottak volna neki bármit is, ő csak az alkalmasságot nézte.
És mindenek ellenére Shephard alkalmas volt.
– Shephard jelentkezik, uram. Itt van a GRS.
– Hogy érti, hogy ott van? A maga őrizetében van, vagy sem?
– Az őrizet negatív, uram. Nem ellenséges.
Nem ellenséges? Nem fékezhetetlenül ellenséges a vele szemben álló katonákkal? Lehet, hogy a hírszerzésnek mégis igaza volt, és a nő nem is tudja, hogy tulajdonképpen egymás ellenségei?
– Rendben, de a légi szállítás nem lehetséges. Forró az ég, tizedes, sokkal forróbb annál, mint amit kezelni tudunk.
Egy tudós közelítette meg a rádiót, ami idegesítette D-t, de legalább eszébe juttatta a másik problémát is.
– Mi a helyzete, Shephard?
– Ehm… Hol is vagyunk?
– F szektor, föld alatti terület – hallatszott egy másik hang válasza a rádión át.
– Tökéletes. Az közel van a…
– Fogja be, és tűnés vissza, dolgozni! – üvöltött D a tudósra.
– Shephard, van még egy ok, amiért gyalog kell mennie. Szükségünk van arra, hogy eljusson a 12-H jelzésű rakétasilóba, és fellője a Lambda Kettőt.
– Tizenkettő-H, Lambda Kettő, visszaigazolva.
– Ahhoz át kell jutnia az Aquadome Kettőn, ami valahol ott van a környéken. Ahm, a másodlagos feladatot felejtse el, kérdezősködjön. Miután ott végzett, át kell jutnia a régi ipari szektorba, és létrehozni a műholdas kapcsolatot a Lambda Kettő, és a Lambda komplexum között, végezetül jöjjön át ide. Hamarosan erősítést kapunk, meglátom, mit tudok küldeni az útvonalára.
D egy pillanatra elhallgatott.
– Ez a tervünk szívének egyik fele… Sok szerencsét, katona. Vétel és vége.

– Szóval mehetünk vissza, ahonnan jöttünk.
– Hát, úgy néz ki. Mindenesetre, minél hamarabb indulunk, annál gyorsabban kint leszünk a vízből. Én is megyek – mondta Gordon, és mind Gina, mind Shephard tudták, megvan a joga is, és a rátermettsége is ahhoz, hogy így döntsön.
– Én nem – mondta Winslow doktor. – Csak kolonc lennék. Azonban ha a rakétasilókhoz mennek, az Aquadome-ban keressék az Alfa labor felé mutató táblákat. Ha odaértek, találni fognak egy külső átjárót, onnan már el sem tudják téveszteni a silókat. Ami a kommunikációs állomást illeti… Attól tartok, azzal magukra vannak utalva.
– Nos, köszönjük a segítséget. Remélem… – mondta Gina, majd a rádió asztala körül összegyűlt többiekre pillantott. – Remélem, újra találkozunk majd, miután ennek vége. Viszlát.
– Viszlát, és minden jót!
– Sok szerencsét!
– Keressenek majd meg, és meghívom magukat egy körre!
A kétségbeejtő helyzet által csapattá kovácsolt, egymásnak idegen emberek egyenként búcsúztak el mindannyiuktól.
És a trió végül újra beszállt a HEV-be, és útnak indultak. Útnak indultak, épp ellentétesen azzal az iránnyal, amerre a biztonságot remélték megtalálni, vissza az elárasztott alagúton át, amelyen túl ismét szembe kellett nézniük a nagy fémszörnnyel.

← Előző Következő →