·f·i· csoport

Francesco „Warzone” Poli: Felezési idő

7. Feszültség alatt

Távoli, fojtott, de mégis meglehetősen hangos robbanás hallatszott valahonnan, és a G által tartott eligazítás félbeszakadt, ahogy az osztag védekező alakzatba helyezkedett.
– Ez meg mi az isten volt?
– Richards, előre!
– Értettem, uram.
Az egyik felderítő ellenőrizte a folyosókat, majd feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben. D eközben a térkép kezelőszerveivel vacakolt.
– Nézzenek szét alaposabban, emberek, és… Mi az ördög…?

– Huhúúúú… – kiabálta Gordon, miközben Gina és ő látszólag elkerülhetetlen végzetük felé siklottak. Fölöttük megkezdődtek a robbanások, és a dolog ettől kezdve már csak rosszabbodhatott. Végül a ferde járat véget ért, és ők belecsobbantak valami folyadékba, lendületük pedig vagy öt méter mélységbe vitte le őket.
*BEEP* *BEEP* „Csökkenő oxigénszint.”
Felesleges figyelmeztetés volt. Annak idején kapott kiképzést a HEV-vel történő víz alatti mozgásból, és bár már hónapok óta nem volt alkalma gyakorolni, most mégis azonnal a felszín felé indult Gina nyomában.
Ekkor csapott le rájuk a rengés.
Mintha a körülöttük levő folyadéktól kaptak volna egy pofont, ami megforgatta őket, miközben fentről por és kődarabok záporoztak alá, minden rázkódott körülöttük, és egy földrengés fojtott moraja dübörgött a fülükben.
Mikor a rázkódás végül elült, végre megint mozoghattak, bár a víz még mindig továbbította az enyhülő utórezgéseket. Gina érte el először a létrát, és felfelé indult, hogy aztán pár pillanattal később visszazuhanhasson a következő, szerencsére az előzőnél jóval rövidebb rázkódás miatt fogást vesztve.
– Ez meg mi volt?
– Vesszek meg, ha tudom. De azt hiszem, mégsem volt nyerő ötlet maximumra állítani az üzemanyag-szivattyút, Gordon.
– Miért, volt más választásunk?
– Hát… Te vagy a tudós, nem? Kitalálhattál volna valami ügyes trükköt… Azt hittem, a ti fajtátok sokkal leleményesebb.
– Nyugi, Gina, nem tett semmi rosszat!
– Figyeljen, elég vacak és nehéz napom volt eddig, oké? Csak ki akarok keveredni ebből a szószból, de minél gyorsabban, úgyhogy inkább induljunk végre.
– Igen… Persze, Gordon, sajnálom. Azt hiszem, mindez rám nézve is igaz.
Gordon Gina után mászott a létrán, majd odafent körülnézett. Úgy tűnt, valami szennyvízvezetőbe jutottak, de az anyag szerencsére legalább nem volt radioaktív, különben a Geiger-számlálóik mostanra már megbolondultak volna, és így legalább pajzsaik és egészségük nem indult rohamos csökkenésnek. A mennyezet alacsonyan volt, legfeljebb két méterre a szennyvíz szintjétől, az a platform pedig, amin álltak, alig valamivel volt magasabban a folyadék szintjénél, és az vezetett a helyiség egyetlen kijáratához.
Újabb gyenge rázkódás volt érezhető, Gordon figyelmét pedig felkeltette valami sötét tömeg a szennyes lében: valószínűleg annak a dögnek a maradványai lehettek, amit pár perccel ezelőtt öltek meg.
– Mit nem adnék most egy mikroszkópos vizsgálatért…
Gina azonnal felé fordulva bámult rá zavartan, tekintve, hogy nem voltak épp olyan helyzetben, mikor az embernek ez a leghőbb vágya, de a dolog a legjobban mégis magát Gordont lepte meg.
Végre valami érdeklődés? Lehet, hogy véget ért az őt sújtó átok?
– Sose fogom megérteni a magadfajta tudósféléket. Na indulás, mielőtt a nyakunkba szakad az egész környék.
– És, mégis hová?
„Tényleg, hová?” gondolta Gina.
– Kövessétek ezeket a járatokat. Ki fogtok találni. – hangzott a válasz a fejében.
– Nem lehet valami nagy dolog megtalálni azokat a síneket, vagy igen? Nem sokfelé mehetünk innen, szóval… Indulás!

– Még mindig nem hiszem, hogy túl jó ötlet volt ideküldeni minket.
– Fogd be, Gerra! Ha a tábornok fülébe jut egy ilyen…
– De nem jut, mert se ő, se a többiek nincsenek itt. És akkor is rossz ötlet.
A párost azért indították útnak, hogy nézzenek utána a szektorban történt legfrissebb fejleményeknek. Úgy egy órával ezelőtt láttak valami nagy dolgot lezuhanni egy jó fél kilométerre attól a helytől, ami jelenleg átmeneti táborhelyükként szolgált, tíz perccel később pedig valami, méghozzá egy jó nagy dolog, felrobbant. Most pedig itt voltak a feltételezett lezuhanási helynél, hogy körülnézzenek.
Egy fojtott, de határozott, egyértelműen nem természetes eredetű, és kétségtelenül nem emberi forrású zaj hallatszott, majd egy egész kis földrengés kezdődött.
– Na, meggondoltad már magad?
– Nem. Nézzünk utána, azután irány vissza, jelenteni, ASAP.
A páros tovább nyomult a folyosón, ami a bal oldali fal mentén végigfutó csövektől és a szakaszonként hozzájuk kapcsolódó szelepeknek a két ilyen értelemben tapasztalatlan szempár számára semmitmondó visszajelző paneljeitől eltekintve teljesen jellegtelen volt. A következő kereszteződésnél jobbra fordultak, mert észrevettek valami érdekeset…
Abból az irányból több fény érkezett, ami elég furcsa volt egy ilyen, neonfényekkel egyenletesen megvilágított helyen.
A fényforrás egy nagy, legalább három méter átmérőjű nyílásnak bizonyult a folyosó mennyezetén, ami a padlóban is folytatódott. Johnson felnézve azt láthatta, hogy a délutáni sivatagi nap fénye ér le hozzájuk a helyiségbe.
Pedig majdnem egy kilométerre voltak a föld alatt.
– Ezt meg mi a kénköves pokol csinálta?
– Szerintem húzzunk vissza innen, mielőtt találkoznánk vele. Ha az a vacak úgy megy át egy kilométernyi szuper-erősítésű mindenfélén, mint kés a vajon, nem hogy megölni nem tudnánk, de még meglógni előle sem igen.
– Rossz válasz. Egyértelmű volt a parancs: derítsük ki, mit dobtak a nyakunkba. Az alapján, amit most tudunk, akár csak egy nagy, páncélozott konténer is lehet, tele idegen fegyverekkel, amik arra várnak, hogy lenyúljuk őket. Pakoljuk le valahová a köteleket, aztán irány lefelé. Nincs túl messze az alja.
– Márpedig szerintem akkor is rossz ötlet…

– …Úgyhogy mi meg szépen lelépünk a többiek nélkül. Nem tudom, Gina, szerintem ez annyira önző.
– Az. Tényleg az – mondta a nő komolyan. – De mint már mondtam, van más választásunk? Menjünk vissza felszedni őket, miközben lehet, hogy a kormányzati takarítóosztag már megölte mindegyiküket?
– Kormányzati… Gondolod, hogy tényleg kormányzatiak?
– Mi más lennének? Nem idegenek, az biztos, azt meg elképzelni sem tudom, ki más létesítene egy ilyen hi-tech helyet itt a nagy semmi kellős közepén.
– Amiből hamarosan szintén nagy semmi lesz az idegenek támadása után, vagy mi is folyik itt egyáltalán.
– Na igen. Még mindig nem egészen értem, hogyan, és miért nem buktam még ki teljesen mostanra. Csak nézd meg például a… Célpont!
Gina előrántotta az MP5-öst, és háromlövéses sorozatot eresztett a zombiba, ami a sarok mögül bukkant elő, ahol épp befordulni készültek.
– Ez a hely is tele van velük. Jobb lesz belehúzni…
Hamarosan találtak útjelző táblát a sínek felé, de ki tudja, mikorra érnek majd oda?

– Ööö… ‘szonyom?
Az idősebb nő az interkom felé fordult.
– Megvan… A jelentés.
– További rossz hírek, ha jól sejtem.
– Attól tartok, asszonyom. A tizenegyes pad integritását vesztette, és felrobbant. Elvesztettük a maradék kapcsolatot is az E szektorral, a vizuális letapogatás pedig a felszínig terjedő károsodásokat jelzett. Elképzelhető, hogy még a D és C szektoroknak is kijutott belőle.
A nő felsóhajtott.
– Azoknak már akkor vége volt, mikor ez az egész megkezdődött. A további károsodásoknak már nincs jelentősége. … Hacsak a célpontunkra nincs hatással, az pedig aligha fordulhat elő.
A nő ezután, megnyomva egy gombot az interkomon, a fejlesztési részleggel lépett kapcsolatba.
– Helyzetjelentést.
– Van még tennivalónk, asszonyom. Minimálisan tíz órára becsülöm a befejezési időt.
– Rendben. Tájékoztassanak.
Ezzel megint lezárta a csatornát, és visszatért saját munkájához.

– Uram, a terep tisztának tűnik…
– Ahogy vártam is. Hívja vissza az osztagot.
– Igen, uram.
– Mi történt?
– Nem tudom. – felelte D G kérdésére, miközben továbbra is a térképpel vacakolt, – De ha jól értettem, felrobbant valami „tizenegyes pad” nevű dolog, vagy ilyesmi.
– A valóssszínű oka?
– Honnan az ördögből tudnám, G?!
G erre gyorsan körülnézett a helyiségben, majd látva, hogy többé-kevésbé mindenki visszatért a helyére, folytatta az eligazítást.

*BEEP* *BEEP* *BEEP* „Figyelem: magas energia-kibocsátású mozgó objektum harminc méteren belül. Különleges elővigyázatosság javasolt.”
Mintha most pont egy újabb figyelmeztetésre lett volna szükségük. Egy ideje már hallották a mennydörgésszerű lépéseket, amelyek olyan hangosak voltak, hogy a föld is beleremegni látszott, bár addig nem is lépteknek gondolták a hangot, míg meg nem látták a forrását. Ami most feléjük igyekezett, a tőle telhető legnagyobb sebességgel.
Úgy egy fél órája kóboroltak már, mire végül megérkeztek a földalatti vasúthoz, ami mind az irodákhoz, mind a főgenerátorhoz közel volt, legalábbis amennyire emlékeztek rá. A helyiség üres volt, leszámítva magát a vonatot, meg azt az öt méter magas, három méter széles, és legalább két éjszakányi feketeséget magába sűrítő, lekerekített, kidolgozott formájú, ám szemmel láthatóan idegen lényt, ami nyilvánvalóan őket vette üldözőbe. A dög homlokán levő egyetlen vörösen ragyogó szem a düh nyelvén szólt hozzájuk.
A vonat szerencsére közelebb volt, és hamarosan már a két méter hosszú, tető nélküli kocsin voltak, miközben a lény még jóval több mint tíz méterre volt tőlük.
Gordon egy darabig hasztalanul kísérletezett az irányítópulttal, míg végül rá nem jött, hogy az egész szerkezet halott.
– Nincs értelme, nincs áram!
– Várj…
Gina észrevett egy ajtót a dög mögött, majd a következő pár pillanatban összenézett Gordonnal, az ajtóra, magára, majd jobb felé, utána pedig Gordonra, és bal felé mutatott, és már készen is álltak az indulásra, amint a viszonylag lassú mozgású teremtmény kényelmetlen közelségbe ér.
Aztán, mikor a lény úgy öt méterre ért, Gordon és Gina is észrevették a kis, pislákoló lángot a lény mindkét karja végén.
– Most! – kiáltottak fel egyszerre mindketten, ezzel két oldalt elrohantak a lény mellett, ami ettől egy pillanatra teljesen elbizonytalanodni látszott. Végül csak megfordult, de ekkorra a páros már az ajtó mögött volt, bár ez a tény nem látszott zavarni a megint az üldözésükbe kezdő dögöt.
– Gondolod, hogy át tudja passzírozni magát rajta?
– Nem tudom, Gina, de egyelőre…
Ekkor fegyverropogás kezdődött a lény mögött, ami a fenyegetés felé fordult
– …Inkább futás, rendben? Fő a biztonság.
– Merre?
– Vissza kell kapcsolnunk az áramot, vagy ilyesmi. A vágányvezérlő itt lesz valahol a környéken, az jó kezdőpozíció lehet.

A kétfős osztag több mint húsz métert ereszkedett a köteleken a lenti padlóig, de nem azt találták ott, amire számítottak. Legalábbis amire egyikük számított.
– Látod, én megmondtam! Most aztán húzás vissza jelenteni!
– Még egy pillanat, hadd próbáljak ki valamit…
A katona ezzel szakértő módon rögzítette magát a kötélen, hogy stabil legyen, de mindkét kezével használhassa fegyverét, és egy hatos sorozatot eresztett a hatalmas lény hátába, mire az megfordult, de inkább nézett ki sértődöttnek, mint sebesültnek.
– Hatástalan. Megyünk vissza.
– Helyes. Kétlem, hogy az az izé tudna kötelet mászni!
Mindketten kapaszkodni kezdtek felfelé, a lehető leggyorsabban mászva, miközben odalentről valami hussanó hangot hallottak. Bár a lyukon át feláramló meleg miatt erre nem is igen volt szükség, lepillantottak, így láthatták, hogy a lény két, a karjaira rögzített lángszóróval támadott a kötélnek.
– Fújhatod, csórikám… Azt ugyan nem tudod meggyújtani!
A lángok hamarosan kialudtak, a lény hátrébb botladozott néhány lépést, a két katona pedig kénytelen volt azt látni, hogy a lehetetlen mégis bekövetkezett.
– Hogy az istenbe…
– Gyorsan, mindjárt fent vagyunk!
Profi katonákként nem engedve át magukat a pániknak, tovább másztak a köteleken, de nem volt esélyük. A lángok ugyanis, megmagyarázhatatlan és látszólag lehetetlen módon, belegyorsítottak, és elhúztak a kezeik között. Egy pillanatig még mindketten mászni próbáltak tovább, a kötél hamvaiba kapaszkodva, majd aláhullottak a végzetük felé.

Az eligazítás véget ért, az osztag szokatlanul elcsendesedett.
– Kérdés?
Felállt egy katona.
– Egy, uram. Mik a művelet várható áldozatai?
– A kérdésében ott a válasz, őrnagy. Nem várunk áldozatokat. De ha megint olyan ostobának és alkalmatlannak mutatkoznak, és alábecsülik az ellenfelet, illetve elfelejtik, hogy mi forog kockán, akkor magukra vessenek. Lelépni!
D máris felmérgelte magát. Ez most már tényleg az utolsó esélye volt, ráadásul nem is egy szempontból, ha az osztag továbbra is annyira tehetetlennek, és használhatatlannak bizonyul, mint eddig.
A katonák hamarosan megint beszálltak Chinookjaikba, ezúttal D és G kíséretében, csak egy kis csapat maradt hátra őrizni a tábort.
„Ha tudnák…” gondolta D, „hogy a kudarc sokkal többet jelent pusztán a mi halálunknál…”

A páros alig pár perce kószált, mikor találtak valakit, ellenséget, a változatosság kedvéért.
– Két Szolga, pont előttünk.
– Szolgák. A francba, de hát honnan tudja…? Ah, fordulj balra, hagyj magamra.
Gina nagyon idegesítőnek találta, mikor a hang rímeket faragott.
De fordult, és átengedte teste irányítását a hangnak. Mindig csodálkozott azon, egyáltalán hogyan képes ezt megtenni, de el kellett fogadnia a dolgot, annak ellenére, hogy az érzés, amint éppen úgy tesz valamit, hogy nincs is beleszólása a dologba, kellemetlen volt. Főleg azért, mert közben késztetést érzett, hogy ellenálljon.
Nem volt valami könnyű feladat; ha nem összpontosított eléggé, egyszer csak már megint az övé volt az irányítás, ami nem volt épp a legmegfelelőbb állapot, tekintve, hogy ő maga közel sem volt képzett katona. Ha viszont túl erősen összpontosít, a hang ki tudja, mi mindenre vette volna rá?
Az egyik első alkalommal… Még nagyon jól emlékezett, mit csinált majdnem. Nem lett volna kellemes dolog, legalábbis az ő megítélése szerint, és meg is fogadta, többé nem hagyja, hogy a hang bármit is megcsináltasson vele. De persze nem tudta betartani: szüksége volt a hangra a munkájához, és most… A túléléshez.
Miközben Gina a földön gördült tovább, és előhúzva MP5-ösét a két támadásra készülő dögöt vette célba, Gordon gyakorlatilag mozdulatlanul állt, kezében a puska rezzenéstelenül célra tartva.
Gina röviden elhúzta a ravaszt, de azt kellett látnia, hogy a lövedékek kárba mentek, mert több tucat sörét járta át ugyanebben a pillanatban a választott célt. Rátartott a másikra, de megint elkésett.
Végül visszavette az irányítást, és felállt. Ez azért már egy kicsit sok volt.
– Jól van, uraság! Elmagyarázza, méghozzá most, azonnal! – csattant fel meglehetős dühvel.
Gordon eközben újratöltött, és úgy viselkedett, mintha Gina ott sem volna.
– Figyelsz rám egyáltalán?
Gordon végzett a tárazással, elrakta a fegyvert, és csak ekkor fordult végre felé.
– IGAZÁBÓL ÜGYET SE VETSZ RÁM, MI?! – kiabálta Gina.
– Mi? Dehogy! Egyébként meg mi az istent kiabál? Ide akar csalni még párat a barátaink közül?
– VÁLASZRA SE MÉLTATTÁL, PEDIG MOST MÁR ÉPP ITT AZ IDEJE, HOGY ELMAGYARÁZZ PÁR DOLGOT! ÉS… Te pedig… – Gina lassan lehiggadt, és Gordon még csak nem is sejthette, hogy nem csak az a nő igyekezett csillapítani a haragját, akit maga előtt látott.
– HAGYD ABBA! Azt hiszem, én tudom, miért tette, de ilyesmire most igazán nem érünk rá. Nézd el, és indíts tovább!
„De…”
– Semmi „de”.
– Nézd… Sajnálom, Gordon. Felejtsd el, amit mondtam, rendben?
– Persze, semmi gond, Gina. Ez az egész helyzet akkora nyomással nehezedik ránk… – Gordon észrevett valami jelzést tíz méterrel odébb, a két testen túl, és arrafelé mutatva így szólt:
– Induljunk tovább.

A tábornok még egyszer átnézte a visszavonulási útvonalat. A hírszerzés által összeszedett tervrajzok egyike ezt, a nagyjából egy kilométerrel a föld alatt levő területet mutatta, ahol felfedeztek egy könnyen védhető pontot, így beásták magukat valami generátorvezérlő közelében.
Kis rombolóerejű tölteteket telepítettek, végig a felszínre vezető kanyargós, kilométernyi alagút teljes hosszában, és a főbejáraton kívül minden más hozzáférési pontnál, amivel hatékonyan bebiztosították magukat. Néhány őrszem ezekben a pillanatokban állított fel egy előretolt bázist úgy tíz méterrel előbbre egy szűkületben, a legtöbben pedig azt a szélesebb helyiséget védték be az annak két oldalán levő kis szervizgalériákról, amin át a fő erődítményüket meg lehetett közelíteni. A köztes területen pedig szintén számosan várakoztak készenlétben, arra az esetre, ha valami behatolónak sikerül áttörni a rögtönzött erőd védelmi rendszerének leggyengébb pontján.
A dolgok mostanra kicsit elcsendesedtek, azóta, hogy hírét vették az erősítés késésének, és hogy a tábornok kiküldött néhány embert kideríteni, mi okozta a korábbi robbanást, és hogy volt-e hozzá köze annak a nemrég a közelben ledobott ismeretlen tárgynak.
Eszébe jutott, hogy miközben távcsövén át a hatalmas repülőt, és az alá felfüggesztett fekete valamit figyelte, azon töprengett, idegenszerűsége ellenére is mennyire emberi készítésűnek tűnt mindkettő. Ha az élete függött volna tőle, sem tudta volna megmondani, miért érezte őket emberi gyártmánynak, de egyre csak ezt találgatta. Most pedig, a legtöbb, amit tehet, hogy reménykedik: az a valami nem kapta el a felderítőosztagát.

A károk súlyosak voltak ebben a szektorban, de a rezonancia-kaszkád túl messze történt innen, hogy az legyen érte a felelős. Sokkal valószínűbb volt, hogy itt a robbanás és az idegenek működése volt okolható a károk miatt.
Már vagy öt perce haladtak előre viszonylagos nyugalomban, ami azért sokkal inkább volt viszonylagos, mint nyugalom, tekintve az itteni fertőzöttségi szintet. Közepes tempóban kocogtak, hogy biztosak lehessenek benne, az az izé, amit maguk mögött hagytak, nem éri be őket. Mert bár az ajtókereten ugyan nem fért volna át, a mögötte levő folyosón azonban kényelmesen közlekedhetett volna.
– Egy!
Gina a kilenc milliméteres két, jól irányzott lövésével toldotta meg a mondatot, mely lövések egy Fejszorítót csendesítettek el végleg, a jellegzetes, erőtlen visítás után.
– Minden tele van ezekkel a Fejszorítókkal, és ha ehhez hozzávesszük még a Szolgákat, Kutyaszemeket, meg a többi szanaszét kószálót, nem is csoda, hogy úgy néz ki ez a hely, ahogy…
Hogy miért hívták a kis sárga „zombifejet”, a villámszóró idegent, és a kis zöld ultrahangos kutyát Fejszorítónak, Szolgának, illetve Kutyaszemnek, azt Gordon még valahogy el is tudta képzelni, de arról, hogy honnan tudhatta, így hívják őket, fogalma sem volt. Azonban folytatta az útját Gina mögött az enyhén kanyargós folyosókon át, ahogy az eddig eltelt öt perc során is, és abban reménykedett, hogy az irodák most már nincsenek mesze.
– Gordon, azt hiszem, beszélnünk kellene egy kicsit arról, milyen jól ismered ezeket a dolgokat a környéken…
– Már az elején megmondtam, úgy ébredtem ma reggel, hogy mindezt tudtam. Más válasszal nem tudok szolgálni.
– Akkor azt hadd kérdezzem meg… – Gina megállt, és szembefordult Gordonnal, – Hogy hogyan működik? Van… Egy hang a fejedben, ami ha úgy tetszik, átveszi az irányítást, meg megmondja, mi micsoda, vagy…?
– Nem egészen. Nos, valami tényleg irányít néha, de az halálbiztos, hogy nincs hang a… Ahm, csak viccel, igaz?
– Hiszed vagy sem, ezúttal teljesen komolyan beszélek. Folytasd.
– Igazából nem sok mást mondhatok még. A világ néha alacsony fordulatszámra kapcsol, néha meg nem, látszólag véletlenszerűen, de olyankor nem tudom irányítani a tetteimet, akármilyen erősen próbálom is. Ha elém kerül valami az itteni dolgok közül, tudom a nevét, ismerem a gyenge pontjait, és érzem, hogy ennél még sokkal, sokkal többet is tudok róla.
– Csak érzed, hogy többet tudsz?
– Igen, csak ez az érzés van meg. Meg azt is tudom, hogy ez a sokkal több annyira „sokkal”, hogy már maga az a gondolat is, hogy megvizsgáljam valamelyiket, tiszta érdektelenséggel tölt el. Mintha olyan jól ismerném fejből minden tulajdonságukat, hogy félig-meddig tudattalanul nem is akarnám még egyszer szemügyre venni bármelyiküket.
– Különös. Nagyon különös…
„Nekem mondod? Én is vagyok legalább annyira fura, mint ő.”
– Na mindegy, ha ez a tábla igaz, most már majdnem ott vagyunk…
Mikor a lépcső közelébe értek, valami csattogó hangot hallottak, mintha valaki egy csavarkulccsal püfölte volna a padlót, vagy ilyesmi. A lépcsőnek félúton volt egy pihenője, azon túl visszafordult ugyanabba az irányba, ahonnan indult, a pihenőn pedig egy Szolga püfölte a padlóból kilátszó csövet. A padlóból, amit a jelek szerint a puszta kezeivel tépett fel.
Hogy a dög miért akarta kitépni a csövet a helyéből, az egyiküket sem izgatta igazán. Gina eleresztett pár lövést, aminek az eredménye az lett, hogy váratlanul egy lánggömb állt be erősítés gyanánt az itthoni csapatba.

Ted zajos fogadtatást várt, nevetést, vagy legalább megvető „fuj”-olást. De csak csendet kapott. Általa szinte elképzelhetetlennek tartott csend zuhant a helyiségre, olyan csend, amit csak az egyik riporternek az egy évvel korábban bekövetkezett halála idézett elő.
A természetellenes csönd végül megtört, mikor az igazgató a fejét csóválva megszólalt:
– Meg sem kérdem, hogy az ördögben akar erre bizonyítékot szerezni, Ted. Az eddigi anyagainak egyikéről sem derült ki később, hogy kacsa, az írásai és vezércikkei nagyban hozzájárultak az újságunk sikeréhez. De ez most nagy őrültség. Kutatóközpont a sivatag közepén, ahol idegen lényeket őriznek? Ez azért már kicsit túlzás.
– Hát…
– A helyzet az, hogy nem tudok pénzt adni egy helyszíni riporthoz. A Daily Globe nem holmi olcsó bulvárlap, és hacsak amit mond, nem bizonyul mégis igaznak, márpedig harminc évnyi újságírói gyakorlat mondja most azt nekem, hogy nem lehet igaz, ezt semmiképp sem fogjuk leközölni.
Ezután a helyiségbe lassan visszatért a szokásos munkazaj. Ted sejtette, hogy ez lesz a válasz, de azért reménykedett, hát megpróbálta. Így most egyetlen lehetősége maradt: teljesen egyedül végigcsinálni. Ez lehet élete legnagyobb fogása… Feltéve, ha be tud jutni, bizonyítékot tud szerezni, és le tud lépni, mielőtt atomot dobnak az egész környékre.

A cső a jelek szerint gyúlékony gázt szállított, és a Gina lövései által keltett szikrák most begyújtották a gázt. Az ekkorra már halott Szolga elhamvadt, és a pihenő elég csúnyán megpörkölődött. A cső azonban egyben maradt, és a padlóból kihajtva most egy két méteres lángcsóvát fújt felfelé, ami arra utalt, hogy komoly nyomású lehetett a belőle kiáramló gáz.
– Hát… Arra nem számíthattam, hogy ez lesz, vagy igen?
– Mint ahogy én sem tudhattam, hogy a maximumra állított üzemanyag-szivattyútól felrobban a próbapad. Na mindegy, indulás tovább, és reméljük, ennek nem lesznek további következményei.
A környező hőmérséklet ekkorra már emelkedésnek is indult, de a ruhák számára nem okozott gondot a belső hőmérséklet szinten tartása. A lángcsóvát óvatosan megkerülve indultak tovább az emeletre, ahol néhány újabb Szolgát találtak. Gyorsan visszahúzódtak előlük a lépcsőre, majd megtisztították az utat, Gina az MP5-össel, Gordon pedig a sörétessel.
Végül csak tovább mehettek, és hamarosan el is érték a céljukat: egy bedeszkázott ajtót, mellette a táblával: „Vágányvezérlő”
Gordon bezörgetett a deszkákon, és bekiabált:
– A tudományos személyzettel vagyunk, bemehetünk?
Bentről nem érkezett válasz.
– Talán nincs bent senki. Legalábbis senki élő. Keressünk valami szerszámot, amivel lebonthatjuk a deszkákat.
– Nem szükséges, Gina, itt a megfelelő eszköz. – mondta Gordon, ezzel elővarázsolta a vérmocskos feszítővasat.
– Hát, úgy látom, nem épp rendeltetésszerűen használtad azt a vacakot…
– Igen, elismerem. De minden szerszám jó valahol önvédelmi célra.
– Van benne valami.
– Istenek, ölni tud egy egyszerű feszítővassal? Jó régen volt már, hogy utoljára láttam valakit ilyet csinálni…
Ekkor valahonnan, nem is túl messziről felhangzott a korábban látott hatalmas, fekete valami lépteinek dübörgése. Még csak közeledett, vagy már éppen itt, a hátuk mögött? Gina ennek ellenére csak nézte, ahogy Gordon lefeszítette a deszkákat, amelyek mögül egy sötét helyiség bukkant elő. Mindketten bekapcsolták lámpáikat, és szinte azonnal a halk motyogás felé irányították őket, előkapott fegyvereikkel együtt.
Azután megnyugodtak, mivel kiderült, egy biztonsági őrt találtak, egy súlyosan sebesültet. Hátát a falnak vetve hevert a földön, és szinte teljesen vér és égésnyomok borították.
– Ooooh… Azért jöttek… Hogy megöljenek, igaz?
– Nem, a tudományos személyzetből vagyunk. De tényleg. Mennyire súlyos?
– Nagyon. … Nekem végem…
– Hülyeség. Gordon, te doktor vagy, nem?
– Doktor? Nem.
– Nem? De…
– Már úgyis mindegy… De azt az izét… Meg kell állítaniuk valahogy…
– Az az izé! Tudja, mi az?
– Nem, de… Attól félek, hhho… Hogy el kell intézniük, ha ki akarnak jutni innen…
– Vagyis a sínek tényleg a felszínre vezetnek?
– Igen, és… Mégsem. … Most nincs áram alatt. … Kövessék a generátorhoz vezető táblákat, kapcsolják be… Ha be lehet egyáltalán. Nincs… más… út…
Ezzel a férfi elcsendesedett.
– A szentségit, Gordon! Te doktor vagy, miért nem tettél valamit?!
– Nem vagyok doktor, már mondtam!
– Akkor miért szólítanak Freeman doktornak?
– Mert doktori fokozatom van kvantumfizikából.
– Doktor… Kvantum-akármi… Sajnálom, ezt sem tudtam…
– Nem számít. Nézzünk körül.
Amint a páros megfordult, tompa, fémes morgás, majd dörömbölés hallatszott az ajtóval szemközti fal felől. Egy pillanatra megtorpantak, majd eszeveszett rohanásba kezdtek, mikor meglátták, hogy egy fémes fekete, a végén gyújtólánggal ellátott kar szakítja át az acéllemezt, mint a kartonpapírt, majd úgy két méterrel odébb egy második kar is megjelenik az előző után.

– Asszonyom, lehet, hogy újabb problémánk lesz.
– Mondja – sóhajtott fel a nő.
– Az elmúlt hetekben egy újságíró többször is próbálkozott errefelé. Az informátorait közben kiiktattuk, de a holnapi elnöki bejelentés után a sajtó valószínűleg teljes arzenállal fog a Black Mesa felé fordulni.
– A sajtó? Kétlem. Kövessék nyomon azt a fickót a biztonság kedvéért, de addig ne tegyenek semmit, amíg nem jutott be, és utána nem próbál kijutni.
Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egyelőre ne tegyenek semmit.
– Igen, asszonyom.
Az idősebb nő ezzel elbocsátotta az ügynököt, majd visszafordult, hogy szemügyre vegye a többi probléma alakulását.

– Még mindig semmi hír Johnsonról és Gerráról?
– Semmi, uram.
Ez baj. Azt hitte, az egész nem fog tovább tartani nekik pár percnél, de már több mint egy fél órája indultak el. A tábornok megint csak arra tudott gondolni, hogy az, amit láttak lezuhanni – esetleg nem is lezuhanni, gondolta kezdődő borzongással – nem kapta el őket.
– Hírek az erősítésről?
– Vannak, uram. Az első ’koptert nem tartották fel, ETA húsz percen belül itt lesz egy talán harmincfős osztag, a többi az eredeti terv szerint.
Legalább ez jó hír volt.
– Az előretolt bázis?
Erre pár pillanatnyi csend, majd lövések hangja, végül dörgő léptek feleltek elsőként.
– Nem válaszolnak a hívásunkra, uram!
– Valószínűleg támadás alatt állnak, próbálja meg újra, ha vége a lövöldözésnek.

– …Szentségit, mintha a kormányzati ügynökök nem lettek volna épp elegen. Most már csak azt kéne tudnunk, ezek kik?
– Vigyen el az ördög, ha tudom.
– Fogalmam sincs. Egyébként, Gina, miből gondolod, hogy ezek nem kormányzati ügynökök, már ha az a másik banda az egyáltalán?
– Főleg az öltözékükből, másképp néznek ki. És nem is ugyanazon a rádió-frekvencián forgalmaznak.
– Ugyanazon a frekvencián? Na, várjunk csak, szóval te hallod őket?
– Azt hittem… – kezdte a nő, majd a homlokára csapva folytatta: – Ostoba vagyok, elfelejtettem. Engedélyezned kell a hét-öt-nullás kapcsolót.
Gordon csak gondolt arra, hogy bekapcsolja, és az meg is történt. A ruha, mint általában, észlelte idegi impulzusait, és azoknak megfelelően cselekedett.
– A hét-öt-hetest állítsd frekvencia-letapogatásra, vagy egyszerűen állj… – Gina egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta, – ötszázötven megahertzre ezekhez a fickókhoz, és háromszázötvenkettőre a másik csapathoz.
– Megvan.
– Nyúl hívja Répát, Nyúl hívja Répát, Répa, jelentkezz, vétel.
– Hűha, Gordon, te is arra gondolsz, amire én?
– Hát, ezt a kettőt nem mi öltük meg. Sőt, igazából mi éppen az ő gyilkosaikat intéztük el. Lehet, hogy esetleg van egy szövetségesünk?
– Megkezdődött, bázis, teljes riadó. Elintézni mindent, és mindenkit, akin nem a mi jelzésünk van! Felrobbantjuk ezt a helyet, akárki vagy akármi áll is az utunkba!
– Azt hiszem, ez meg is válaszolta a kérdésemet. Most már legfeljebb csak abban reménykedhetünk, hogy a bázisuk nem köztünk és a generátor között van.
Mindketten lenéztek a hengeres helyiségben, a fentről lefelé csordogáló veszélyes hulladék nyomában, nem messze attól a helytől, ahol a „Bullsquid”-ek, vagyis a kutyaszerű, sokcsápos szörnyek kitörtek a megrepedezett fal mögül, és lerohanták az itt várakozó katonákat.
Fekete üldözőjük még mindig a nyomukban járt, épphogy csak sikerült elkerülniük. Ám remélték, hogy odafent biztonságban lesznek.
De a remény rövid életűnek bizonyult, mikor látták, amint azt az izét lassan a magasba emeli beépített hajtóműve, ráadásul ezúttal nem is jutottak messzire.
– Behatolás!
– Nagyszerű… – morogta Gordon, előkapva az elesett katonáktól zsákmányolt MP5 géppisztolyt, csakúgy, mint Gina, még akkor is, ha tudta, hogy aligha fog megbirkózni a fegyverrel, még háromlövéses rövid sorozatoknál is. Legalábbis így kellett volna lennie, de szinte azonnal mozgásban találta magát, megint anélkül, hogy ő irányította volna a tetteit.
Befordult a sarkon egy elég nagy helyiségbe, melynek közepén egy alkalmi barikádot állítottak fel, és egy pillanattal azelőtt eresztett meg négy lövést a fedezék mögött levő katona arcába, mielőtt az ugyanezt tehette volna vele.
Előrenyomult, közben lebukva és tovább gördülve, mikor épphogy csak észrevett egy feléje dobott tárgyat, ami ártalmatlanul robbant fel vagy jó két méterrel a háta mögött, majd kissé felfelé emelve a csövet elhúzta a másik, a fő elsütő billentyűtől nem egészen tíz centire levő ravaszt, és miközben a vetőcsőből kirepülő gránát elintézte a fal mögött bujkáló gránátost, tovább rohant, végül egy homokzsák-fal mögé vetődött be.
Ott körülnézett, és csak egy pillanattal később akart tüzet nyitni Ginánál, aki ekkorra elintézte a következő katonát, így ő végül egy másik leendő orvlövészt iktatott ki.
Ezután gyorsan el is hagyta búvóhelyét, és felsietett a belső folyosóra vezető lépcsőn. Átvetette magát az ajtón, földet érés közben tüzet nyitott a jobb oldalon felbukkanó újabb ellenfélre, majd szinte ezzel egy időben húzta elő a puskát bal kezével, hogy a tár felét egy másik csoport közé ürítse, egyet megölve közülük, a többit pedig fedezékbe zavarva az akcióval.
Közben a fekete dög is beérte őket, ám megtorpant az ajtókeretnél, ami túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy átpréselhesse magát rajta.
Gordon észre sem vette, hogy miközben géppisztolyát célon tartva higanyos mozdulattal felegyenesedett, hogyan tette vissza a puskát a helyére. Mint ahogy azt sem, hogy a végig mellette haladó Gina a helyiség másik felét pásztázta, amíg ő elővett egy gránátot, a fogával rántotta ki a biztosítót, és áthajítva a gránátot a helyiségen, fedezéke elhagyására kényszerítette vele az ott idegesen lapulók egyikét. Ellenfele rémületét viszont látta, miközben annak életét kioltotta a mellkasába tépő sorozat, aminek csak a tár kiürülése vetett véget.
– Megadom magam! Megadom magam!
Egy nő egyenesedett fel, magasba emelt kezekkel, Gordon pedig szemrebbenés nélkül lőtte fejbe a sörétessel.
– GORDON! MI AZ ISTENT…!
Gordon megfordult, a géppisztollyal Gina fejére célozva. Aztán a fegyvert hirtelen egyre nehezebbnek érezte, és végül megint az övé volt az irányítás.
– FREEMAN, TE VÉRSZOMJAS ROHADÉK! MEGADTA MAGÁT, AZ ÉG SZERELMÉRE, MÉGIS, MI ÜTÖTT BELÉD?!
A nő üvöltözött vele, de ő képtelen volt bármit is tenni. A fegyver kicsúszott a kezéből, majd ő maga is a földre rogyott.
– NE PRÓBÁLJ ITT SÍRÁST SZÍNLELNI NEKEM, TE KIS FASZ! ÉN MEG MINDJÁRT TÉGED FOGLAK… Lelőni…
Gina végül lenyugodott, mikor rájött, hogy Gordon valóban sír.
– Gordon… Te nem… Nem akartad megölni, ugye?
Gordon megrázta a fejét, közben igyekezve úrrá lenni zokogásán.
– Akkor meg miért csináltad?
Gordon nagy levegőt véve kezdett bele:
– Én mondtam… Már mondtam – mondta reszelős, de határozott hangon. – Fogalmam sincs, hogy tettem ezt az egészet. Nem az enyém volt az irányítás. Nem vagyok önmagam! Nem tudom irányítani a tetteimet!
Gina leült mellé, próbálva nem észrevenni a frissen kiömlött vért, és a holttesteket körülöttük.
– Gina… Csak egyetlen embert láttam életemben így harcolni. Ő volt a század legjobbja. Vagyis ő lett volna, ha nem teljesen őrült… Az ilyen akciók voltak a névjegyei. Lehet, hogy ő is olyan, mint mi, legalábbis bizonyos mértékben.
A hangnak igaza volt, vagy legalábbis Gina el akarta hinni, hogy igaza van.
– Rendben. Rendben, tegyük fel, hogy hiszek neked. Tegyük fel, hogy mindez igaz, és mindketten egyszerűen csak ki akarunk jutni erről a helyről, amilyen gyorsan csak lehet…
Gina egy szempillantásnyi időre a hatalmas fekete szörnyre nézett, ami még mindig hasztalanul próbálta átküzdeni magát a szűk ajtónyíláson.
– Beragadt, de tudjuk, hogy ez nem tartja fel sokáig. Húzzunk bele!

– Jó, hogy látom, uram! – igyekezett túlkiabálni a férfi a Chinook egyre halkuló rotorzaját.
– Sajnos azért lehetne jobb is – kiabált vissza a másik. – Az osztag nagyja odalett. Hány embert hoztak?
Igyekezett nyugodtnak hangzani, mintha az, amit az imént mondott, cseppet sem zavarta volna. Pedig nem így volt. Hiszen elvesztette majdnem a felét a Delta különítmény legjobb embereinek… Három szörny ellenében. Mindkét szó egyszerre dühítette, és töltötte el félelemmel: csak hárman voltak, és nem voltak emberi lények.
– Egy húszfős osztag percek alatt bevetésre készen állhat. A következő hat órában pedig több mint százan jönnek még, annyi légi és tüzérségi támogatással, hogy robbantás nélkül is elegyengethetjük velük a környéket.
– Remek.
A zaj mostanra csendes zümmögéssé szelídült, az osztag tagjai pedig egymás után ugráltak ki a gépből, és sort alakítva ki, vigyázzba vágták magukat.
Végre megérkezett az erősítés, pedig az utolsó pillanatig remélte, hogy nem lesz rá szükség. Egy kicsi, észrevétlen osztag, gyors behatolás, gyors távozás. Alulbecsülte az ellenfelet, pedig erre nem volt példa ezelőtt. „De ezelőtt” jutott eszébe hirtelen, „csak emberi ellenfeleink voltak.”
Mikor úgy nézett ki, mindenki kiszállt, futólag végignézett rajtuk. Mindannyian profik voltak, remek erőnlétben, mint ahogy az egy ilyen fontos feladat esetén elvárható is volt, mindannyian az erre a küldetésre meghatározott fekete-szürke harci öltözékben, gázmaszkokkal felszerelve. Nem várt tovább, belekezdett az eligazításba, háta mögött osztaga viharvert maradékával.
– Rendben, emberek, semmi szükség, hogy előbb körüljárjam a témát. A helyzetünk fölöttébb kritikus: az egész létesítményt idegen egyedek rohanták le.
Néhányan ennek hallatára, igaz, csak alig észrevehetően, meginogtak.
– Igen, jól hallották. Bármilyen kísérlet eredményei is, nem emberek. Ismétlem, nem emberek. Ölésre készítették őket, és nagyon jól sikerültek, mert három ilyen anyaszomorító kiirtotta a legjobb osztagunkat. Nem leptek meg minket, ennek ellenére sikerült a legtöbbünket elintézniük. Holtan akarom látni azokat az izéket. Nem engedhetjük tovább itt szaladgálni őket, különben semmi esélyünk a folytatásra.
A legelső esetet leszámítva az osztag mozdulatlanul hallgatta a szavait. „Jó önkontroll” gondolta, visszavonva első ítéletét a bizonytalanságukról.
– Helyes. Az első cél egy nagy, fémes kinézetű fekete valami, egyetlen fénylő, vörös szemmel. Lassú, és nehézkes, de a páncélzata a jelek szerint ellenáll a lövedékeknek, úgyhogy vételezzenek plusz gránátokat, és annyi rombolótöltetet, amennyit kényelmesen magukkal tudnak vinni. Ismereteink szerint mindkét karjához egy lángszórót rögzítettek, úgyhogy maradjanak tisztes távolban. A második és harmadik cél egymáshoz hasonló, feketével tagolt kék, illetve narancssárga páncélzatú. Látszólag női, illetve férfifejük van, de ez ne vezesse félre magukat, nem emberek. Jobban harcolnak, mint a legtöbben közülünk, úgyhogy egy pillanatra se vegyék félvállról őket. Kérdés?
Az osztag mozdulatlanul állt, csakúgy, mint az eltelt percekben.
– Akkor szerelkezzenek fel, és mozgás!

Gordon észrevett egy nyitott lőszeres ládát, és lerohanva azt, teljesen feltöltötte készleteit, csakúgy, mint Gina. Azután körülnézett a helyiségben, és épp akkor vette észre a generátor irányát jelző táblát, mikor Gina már rá is lépett a tábla által mutatott lift platójára. Utánasietett, és megnyomta az indítógombot, mire lassan, nagy zajjal ereszkedni kezdtek lefelé.
A lenti neoncsövek egy része csak villódzott és szikrázott, de a folyosó azért eléggé világos volt. A szélessége alig lehetett nagyobb valamivel a liftnél, de több mint öt méter magas volt, és legalább tíz méter hosszan futott egyenesen, mielőtt elfordult volna. Úgy egy méterrel a föld fölött, amit egyébként ismeretlen okból komoly mennyiségű víz borított, ami elég tiszta volt ahhoz, hogy látni lehessen alatta a betonpadlót, egy nem túl széles átjáró futott. Az átjáró, ami épphogy csak elég széles volt egy ember számára, a lift érkezési helyéhez csatlakozott, amit négy függőleges oszlop alkotott annak sarkaiban, a mennyezettől a földig futva.
Gina felfelé figyelt, valószínűleg attól tartott, hogy a fekete dög máris a nyomukba szegődött, így az átjárón feléjük tartó Kutyaszemet Gordon vette észre először. Előrántotta és célra emelte az MP5-öst, de a mozdulata azonnal félbe is szakadt.
Észrevette ugyanis, hogy a lift négy oszlopának mindegyikén egy-egy kicsi, szögletes doboz van, a Kutyaszem pedig alig egy méterre volt a legközelebbitől, mikor a lift már csak egy méterre járt az átjáró szintje fölött.
– Ugorj! – taszította meg Ginát, de hiába, mert a nő ruhája ellenállt az efféle külső ráhatásoknak, majd ő maga leszökkent a bal oldalon. Ginának nem volt lehetősége vitát kezdeményezni a dolog miatt, így ő is követte a példáját hamarosan.
*BOOP* *BOOP* „Enyhe giroszkóp-bizonytalanság lépett fel. Újraszinkronizálás nem szükséges.”
Földet érés után Gordon azonnal felpattant, és futásnak eredt a folyosó másik vége felé. Gina nemkülönben, de őt ösztönei pár pillanattal később a földre kényszerítették, épp mielőtt a lift környékét megrázta a nagy erejű robbanótöltetek okozta detonáció.
Mikor a zűrzavar elcsendesedett, Gina felállt, és szemügyre vette a lift maradványait. Szerencsére hallása nem károsodott a közelben bekövetkezett robbanástól, a ruha pajzsának jelentős mértékű tompítóképessége miatt.
– Meg sem kérdezem, honnan jöttél rá, hogy becsapdázták, Gordon. Azt hiszem, ezért jövök neked eggyel.
– Ne is törődj vele, csak jussunk ki innen – mondta erre Gordon, majd befordulva a sarkon észrevette a felfelé vezető létrát. Gyorsan mászni kezdett, félúton épp csak annyi időre torpant meg közben, hogy leszedjen egy Kutyaszemet, ami megpróbált a közelükbe lopózni.
– Utálom, mikor ezt csinálom.
– Tényleg?
– El sem tudnád képzelni, mennyire – mondta Gordon, a készenlétben tartott MP5-össel pásztázva a következő helyiséget.
Az egy üresnek tűnő ovális volt, nagyjából egy ember magas, olyasmi hosszú, mint az előtte levő folyosó, azonban ennek gyakorlatilag nem volt alja, egy nagy verem volt az egész. Gordon lenézett, és odalent egy másik folyosót látott, ami halott gépek között vezetett át, kettéosztva a lenti, kör alakú, a két térfélen egy-egy beugróval rendelkező térséget.
Gina a fenti helyiség egyetlen továbbvezető kijárata felé indult, Gordonnal a nyomában. Leereszkedtek egy szűk lépcsősoron, és egyszer csak azon a folyosón találták magukat, amit odafentről láttak. Átsiettek rajta, és leereszkedtek egy újabb lépcsőn, ami az előzőnél nagyobbnak tűnt. Gordon hamarosan az okát is meglátta, egy kis teherlift képében, ami a felső helyiségből vezetett le idáig. Az utolsó folyosón végighaladva pedig pár lépésre találták magukat a generátortól.
Méretes darab volt, majdnem betöltötte az egész, nem túl magas helyiséget, amiben a berendezésen és a jobb és bal oldalán levő ajtókereten kívül nem sok minden volt. Gordon a jobb oldalit vette célba, Gina pedig bal felé indult, és két egyforma helyiségbe nézhettek be. Mindkettő volt vagy tíz méter magas, öt széles, és a padlót gyakorlatilag egy nagy ventilátor alkotta.
– Szellőzőjáratok. Félúton aláaknázva… Fura. Szóval, mire várunk még, Gordon? Valahol lennie kell itt egy „be” gombnak…
Ekkor a környék megrázkódott, amiből mindketten azt a következtetést vonták le, hogy fekete üldözőjük megint nagyon közel jár.

A leereszkedés az átmeneti bázisra rövid volt, alig több néhány percnél. Szinte csak egy teherliften kellett lemenni, persze azért nem volt veszélytelen a dolog az ebből az irányból érkezve elég nehezen észrevehető aknák miatt. Ezért aztán előreküldtek egy detektorral felszerelt felderítőt, hogy amilyen gyorsan lehet, tisztítsa meg az érintett folyosókat. A lift is túl kicsinek bizonyult mindannyiuk számára, így végül három csoportban kellett lemenniük.
Végül a huszonöt fős osztag és a tábornok elérték a harci zónát, és szétszóródva megtisztították a két egymás tükörképének tűnő helyiség közül a bal oldalit, valamint a folyosót, ami a legbelső és egyben legnagyobb helyiségbe vezetett, amit egyébként két teraszról is be lehetett látni, amelyeket mindkét helyiség harmadik kijáratán keresztül lehetett elérni. A másik két kijárat közül az egyik a felszínre vezető járat, a másik pedig egy elaknásított lift volt lefelé, amiből most füst szállongott.
– Eléggé úgy tűnik, hogy az a lift elszállt. Lehet, hogy el is kapta őket odalent… Elő a köteleket, meg akarok győződni róla.
Ekkor dübörögve távolodó léptek hallatszottak be a helyiségbe.
– Ez meg mi a pokol volt?
Valamilyen nem emberi, fémes zengésű morgás hallatszott, aminek sikerült majdnem ráijesztenie az osztag nagyobbik felére. Pedig úgy tűnt, hogy, legalábbis emberi értékrend szerint, a morgás sem dühöt, sem nyugtalanságot nem jelzett. Az osztag három csoportra bomlott, amelyek gyorsan bevédték a helyiség három bejáratát. A tábornok a legközelebbi felé indult.
Fémhez csapódó fém zaja hallatszott, ahogy az ismeretlen lezúdult az egyik szellőzőjáraton, amit hangos robbanások követtek, mikor az elhaladása aktiválta a fali aknákat. A detonáció egy kisebb földmozgással felérő rengést produkált, és komoly szerkezeti károkat okozott.
Ezután egy hosszú másodpercre minden elcsendesedett, majd újabb, ezúttal sem dühösnek tűnő mordulás válaszolt a ki nem mondott kérdésre a lény túlélését illetően, majd az omló beton zaja, ahogy a dög utat tört magának.
A tábornok a lifthez sietett.
– Hozzák a robbanóanyagot, köteleket, meg a legjobb robbantási szakértőt. Átrepítjük a nyavalyást a túlvilágra!
– U… Uram…
A halk hang hallatán a katonák nem álltak le a kapott feladat teljesítésével, a tábornok azonban reménykedni kezdett: talán életben maradt valaki? Körbejárta a helyiséget, és alaposan körülnézett.
– Itt vagyok. A…
A rádió állványa alatt bukkant rá a súlyosan sebesült, de még élő nőre. Első pillantásra lábtörés, belső sérülések voltak megállapíthatók, de ha nem vérzik el, még túlélheti.
– Uram… Erre…
A nő szemmel láthatóan nehezen lélegzett.
– Orvost ide! … Rendben, Jones ne erőltesse meg magát. Szétkapjuk a disznókat, akik ezt a felfordulást csinálták.
– Uram… Hallottam őket… A két fickót. Emberek… Vitatkozni kezdtek, a férfi… miatt. Úgy tűnt… – Jones felköhögött, de folytatta: – A nő szerint túl kegyetlen volt… Vagy ilyesmi. … A neve Freeman… Gordon Freeman… A nőét nem tudom. Hallottam… őket beszélgetni, miután a… lift felrobbant. … Még élnek, és… odalent vannak!
Miközben a katona szaggatottan jelentett, az első szakasz orvosa megérkezett, és ugyanazzal a mozdulattal térdelt le mellette, és nyitotta szét orvosi készletét.
– Csak nyugalom.
Beadott egy koktélt, valószínűleg nyugtatót és fájdalomcsillapítót, majd megérkezett a társa, akivel hordágyra rakták a nőt, hogy visszavigyék a helikopterhez, ahol majd megpróbálják rendbe hozni.
Közben a köteleket elhelyezték, és az egész osztag gyorsan aláereszkedett a lift és az átjáró romjai közé, ahol szinte azonnal szemben találták magukat a feléjük rohanó két, kék és narancsszín, emberszabású alakkal.

– Nagyszerű! És most mi lesz?
Az áramot visszakapcsolni könnyű volt, csak pár kapcsolót kellett átváltani a kisegítő generátoron, a fő egység ugyanis valami miatt nem reagált. De amint helyreállították az energiaellátást, titokzatos üldözőjük azonnal rajtuk ütött. Elmenekültek, a hatalmas gyilkológép pedig, bár terjedelmessége, és az átjárók által jelentett akadályok miatt nem túl gyorsan, a nyomukban maradt. Viszont mikor visszaértek a lifthez, már nem az volt a legfőbb problémájuk, hogy időben megtalálják a módját a feljutásnak. Sőt, ezzel egyáltalán nem kellett már foglalkozniuk, tekintve, hogy abba az irányba nem mehettek tovább, mert vagy húsz katona nyitott tüzet rájuk, amint felbukkantak.
Túl sokan voltak ahhoz, hogy felvegyék velük a harcot, így vissza kellett fordulniuk. Azonban a fekete dög a jelek szerint ezúttal nem vacakolt hosszan minden útjába kerülő ajtónál, és gyakorlatilag már be is érte őket. Ha Gordonnak lett volna ideje eltöprengeni ezen, úgy találhatta volna, hogy üldözőjük viselkedése fölöttébb logikátlan.
– Ezt nem fogjuk szeretni, Gordon… De két rossz közül én az ostobábbat választom.
– Jó. Vagyis, mit?
A fémszörny alig valamivel több mint hat méterre volt tőlük.
– Van egy ötletem – mondta Gina, ezzel a fekete dög felé lódult, Gordon pedig követte.

← Előző Következő →