Az elátkozott tanya

„De főképpen… de főképpen…” – Nyuszi sehogy sem bírt szabadulni a rádióban hallott dallamtól. Akármennyire próbált nem gondolni rá, a szokatlanul kezdődő zeneszám – talán éppen ennek következtében – folyton elősettenkedett agyának egy rejtett zugából, és magának követelte a férfi figyelmének egy szeletét. Legalább addig sem kellett az előtte álló rutinfeladattal törődnie.
„Ugyanazt, ugyanannyit, ugyanoda” – üzente a Csapos, ami a Zónában felért egy aláírt megbízási szerződéssel bizonyos tárgyak felkutatására és leszállítására. Hogy mi is az az „ugyanaz”, mennyi az „ugyanannyi”, és hol van az „ugyanoda”, azt elég, ha csak ők ketten tudják.
A Zóna körül sebtében felhúzott és a hadsereg által fegyverrel őrzött kordon nem állta útját a rádióhullámoknak, de minden – és mindenki – más csak hivatalos engedéllyel juthatott át rajta. Ilyen engedélyt egy-két ukrán minisztérium bocsáthatott ki, az utóbbi időben azonban erősen megritkultak a jogos ki- és belépések a katonai ellenőrzőpontokon. Mondani sem kell, hogy a Zóna mindennapjait ez egyáltalán nem befolyásolta. A kordonon belül – a külvilágtól állítólag hermetikusan elzárt területhez merőben méltatlan módon – kisebb sokaság élte világát. Megtalálták a szögesdrót-kerítés gyenge pontjait a kíváncsi kalandorok, a kötöttségektől mentes életre vágyó léhűtők, a külvilágban mindenüket elvesztett nincstelenek, kezdők és újrakezdők, pénzsóvár kereskedők és bűnözők, egyszóval a kinti világ színe-java és fonákja is képviseltette magát e kicsiny társadalomban.
A Zónalakóvá vált emberekre idővel különös név ragadt: sztalkernek nevezték magukat. Itt mindenki az lehetett, ami lenni akart, ám csakhamar mindenkinek rá kellett döbbennie, hogy a Zóna önálló akarattal rendelkezik, ami segítheti vagy meggátolhatja célja elérésében.
Nyuszi még egyszer körülnézett szegényes szálláshelyén, nem hagyott-e látható helyen valami értékeset. Nem akarta még egyszer megtapasztalni a kifosztottság érzését. Bár egy felkészült sztalker ellen mit sem ér az ilyesmi, volt néhány trükkös csapdája a kezdő fosztogatók távol tartására és a vakmerőbbek megbüntetésére. Például a nem túl értékes, ám az emberi egészségre annál károsabb képződményekkel bélelt üregek, melyekbe csak a tudósok által használt különleges védőruhában volt tanácsos bekukkantani. Vagy a „NE NYISD KI” feliratú, teljesen üres sütő, melynek belsejében csak ennyi állt nagy ákombákom betűkkel: „NA UGYE”.
És ott volt még a „kút”, egy ismeretlen mélységű függőleges kürtő, amiből víz helyett szúróláng tört fel, ha mondjuk valaki óvatlanul fölé hajolt, hogy belenézzen. Ötcentis páncéllemezt lyukasztottak már vele, aztán az a „munkadarab” egy ideig a külső falat díszítette, amíg el nem lopták. Maga az anomália szerencsére sztalkeremlékezet óta nem mozdult, különben senkinek sem lenne biztonságos itt elszenderedni, beleértve a lakás tulajdonosát is, hacsak nem borítja kitinpáncél, melyen furcsamód nem hatol át a lángcsóva, és így már csak a pár ezer fokosra becsült hőmérsékletet kellene valahogy kibírnia.
Efféle meghökkentő anomáliák Zónaszerte mindenhol voltak, néhol szinte lépni is alig lehetett tőlük, máshol ritkábban, alattomosan, mindig a legváratlanabb helyen lángoltak fel, és egy szempillantás alatt elhamvasztották a gyanútlan sztalkert.
Természetesen nem csak a tűz tudott pusztítani. A világegyetem összes ismert és ismeretlen hatása összegyűlt, hogy mindenféle kombinációkban megnehezítse – vagy néhány ritka esetben megkönnyítse – a Zóna lakóinak életét. Szélsőséges hőmérséklet, illetve pH-érték, anyagszaggató tömegvonzás, csattanós töltés, gyilkos sugárzás, fiziológiai és mentális behatás; a természet módszereinek tárháza újfent végtelennek bizonyult. Élőt és élettelent egyaránt megsemmisíthetett, átalakíthatott vagy létrehozhatott a Zóna, s mindezt napi rendszerességgel gyakorolta is.

Mire kiért a dombok közül, a nap már delelőre hágott. Csaposnak valamelyik külvilágbeli, hülye újgazdag haverja megint fel akar vágni a többi hülye újgazdag előtt – mostanában ezt úgy mondják, hogy ki akarja maxolni a menőséget, akármit jelentsen is ez. Szóval ez a haverja rendelt még egy „elektrát”, fene essen a gusztusába, pedig már az előzőt is milyen nehéz volt megszerezni. És „elektra” kizárólag nagyfeszültségű elektromos anomáliák veszélyes közelségében szedhető fel, ha az ember egyáltalán eljut odáig anélkül, hogy kisütné a felhalmozódott töltést. Ráadásul ez a fajta képződmény igen ritkán keletkezik, és viszonylag rövid életű, tehát gyorsan be kell gyűjteni a különlegesen szigetelt tárolóedénybe, mielőtt végleg elenyészik.
Szikrázó napsütésben haladt a villanytelep oszloperdeje felé. Ott biztosan lesz egy halom elektromos anomália, hátha szerencséje lesz, és talál egy „elektrát”. Vagy egy „szikrancsot”, annak is jó ára van, Csaposnál meg majd kimagyarázza a dolgot valahogy.
Valami nem volt rendben. Az idilli környezet és a verőfényes időjárás ellenére hirtelen baljós előérzete támadt. Nem a képződmény beszerzésével kapcsolatos bizonytalanság volt, azt már számtalanszor átélte, számára minden mozdulat ösztönösen következik az előzőből. Nem. Máshol kell vizsgálódni. Lassan a derült égboltra emelte tekintetét.
Belső zsebében megreccsent PDA-jának aprócska hangszórója:
– Sztalkerek, veszélyhelyzet! Ismétlem, veszélyhelyzet! Nagy erejű kitörés várható, keressetek fedezéket! Ismétlem, kitörés várható, mindenki menjen fedett helyre!
Kitörés! Mindig rosszkor, de most nem is jöhetett volna rosszabbkor. Számba vette a lehetőségeket. Húsz perc rohanással érne vissza az utolsó valamirevaló tetővel rendelkező épülethez. Most sprinteljen percekig visszafelé?! És van-e annyi ideje? Jó, tegyük félre, lássuk, mi van még. Errefelé nem tudott kitörés átvészelésére alkalmas barlangról vagy föld alatti üregről. Akkor ennyi volt? Várjunk csak… Ott van még… az elátkozott tanya. Innen éppenséggel nem látszik, de amennyire hallomásból tudta, van rajta rendes tető, meg minden, nem azért lakatlan… Hogy miért hívják elátkozottnak, azt sohasem firtatta, de tény, hogy annak a portának még a környékét is mindenki messziről elkerülte. Meg a műholdképen sem egészen olyan, mint a valóságban, de ez eddig valahogy senkit sem izgatott igazán, a sztalkerek egyszerűen tudták, hogy nem érdemes odamenni. Viszont ő még éppen elérné a kitörés előtt.
Minden erejét megfeszítve próbálta felidézni a tanyával kapcsolatos emlékeit, de semmi sem ugrott be. Talán soha senki nem tért vissza az arrafelé indulók közül. Vagy egy „irányító” költözött be, és pszichikus erővel tartja távol új otthonától az erre fogékony lényeket, többek közt az embereket. Akárhogy is, fedetlen helyen nem élne túl egy erős kitörést, márpedig az ég színének gyors sötétedéséből ítélve minden kitörések öreganyja készülődött, pont abból az irányból, ahol a tanyát sejtette, így hát igen hamar döntenie kellett. Pillanatnyi tétovázás után a széllel együtt feltámadó ellenérzésével mit sem törődve az elátkozott tanya felé iramodott, és csak remélni tudta, hogy időben odaér.

Nyuszi nem volt különösebben büszke széles körben elterjedt ragadványnevére, ám azt el kellett ismernie, hogy több szempontból is rendkívül találó. Fiatal korában – bár most sem volt még túl öreg, talán mondjuk inkább úgy, hogy nem mai csikó, akinek már benőtt a feje lágya, és szerzett némi élettapasztalatot – egy ideig versenyszerűen atletizált, akkoriban a rövid futótávokon nemigen talált legyőzőre. Gyors helyzetfelismeréssel rendelkezett, és rövid megfontolás után gyakorlatiasan, de a kellő óvatossággal járt el. Pont úgy, mint a Micimackóban szereplő Nyuszi. Ismerősei ezért előbb csak a háta mögött, de aztán nyíltan is így nevezték, és ő nem tiltakozott.

Köztudomású, hogy a teljes testet beborító, zárt légzőkörös vegyvédelmi védőruhában futni mekkora élmény. Hátizsákja már-már önálló életre kelve ütemesen verdeste a hátát, e ritmus azonban néha megtört, ahogy Nyuszi véletlenszerű irányváltásokra kényszerült, tereptárgyakat és anomáliákat kerülgetve. Beépített extra védőrétegei révén ruhája ugyan megvédte volna néhány fajta anomáliától, eszeveszett rohanása közben azonban nem volt érkezése alaposan megfigyelni minden egyes rendellenes viselkedésű területet, hogy eldönthesse, vállalja-e a kockázatot. Örült, ha még éppen időben észrevette, hogy ne szaladjon bele. Ezenkívül a ruha bizonyos típusú erőket csak saját károsodása árán tudott hárítani, egyre gyengítve a védelem hatásfokát, amit szintén nem engedhetett. Bármikor fordulhatott úgy a helyzet, hogy az élete függ a ruha megmaradt védőképességétől, és Nyuszi élni akart.
Mikor meglátta a földszintes épületet, a vágy, hogy megforduljon, és minél messzebb szaladjon innen, újult erővel tört fel. Úgy érezte, nagyon rossz ötlet volt idejönni, valami szörnyű dolog fog történni. Ahogy közelebb ért, az érzés egyre erősödött. A föld már csaknem folyamatosan rengett a lába alatt, és a viharos erejű szél törmeléket sodort az arcába.
Kényszerítette magát a továbbhaladásra. Gyakorlatias elméje felállította az egyenletet: fedetlen helyen kitörést élve megúszni nem lehet, ezt rengeteg szerencsétlen sztalker korai halála bizonyítja. Hallott ugyan szóbeszédet arról, hogy a tudósok kísérleteznek egy méregdrága szerrel, melynek segítségével átvészelhető a kitörés, de nemigen hitt benne, és nem is állt rendelkezésére ilyen szer. Hogy holmi érzések el akarják űzni az egyetlen elérhető menedéktől, mindenféle homályos szörnyűséget ígérve engedetlensége esetére, az nem tántoríthatja el; az érzést nem támasztja alá semmiféle bizonyíték. Egyik oldalon a biztos halál, a másikon a szörnyű előérzet. Meghalni nem akar, a döntés nem lehet kérdés, nincs mit mérlegelni. Tudata teljesen beszűkült, e gondolatot, mint pajzsot maga előtt tartva haladt tovább a ház felé. És akkor hirtelen megindult a lába alatt a talaj, szeme sarkából mintha mozgást látott volna, aztán minden elsötétedett.

Halk nyüszítésre eszmélt fel. Mióta egyszer megkergették, Nyuszi nem volt a vak kutyák barátja. Ez a példány azonban egyedül volt, és nyilvánvalóan sokkal rémültebb volt annál, hogy eszébe jusson támadni. Egész testében remegett, farkát maga alá húzta. Szerencsétlen eb, alighanem ez is ugyanazon a lyukon át zuhanhatott be ebbe az emberi kéz alkotta alagútba, és most próbált minél közelebb férkőzni az oltalmat nyújtó emberhez.
Felnézett a nyíláson beszűrődő fény irányába. Menekülési vágya elmúlt, semmit sem érzett. Még hallatszott, ahogy az elvonuló kitörés mennydörgése ide-oda gurul a tájon, ami egyszerre tudatosította a férfiban a felismerést: megúszta. Túlélte, mert miután az alagút födémszerkezetében szemmel láthatólag frissen keletkezett hasadékon keresztül beesett ide, csodával határos módon még félig önkívületben is képes volt biztonságos távolságra jutni a szabad égboltra ásító nyílástól. A kitörés csúcspontján biztos halált jelentő sugárzástól, mely ellen csak megfelelő fedél ad menedéket, amikor sült varjak potyognak az égből. Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy ez nem sokon múlt. Könnyen itt hagyhatta volna a fogát.
Némi tétovázással átkarolta a kutyát.
– Nyugi, öcsi. Nincs semmi baj.
Ami azt illeti, volt baj, nem is kicsi, de a kutya megnyugodott. Nem aggasztották olyan magasabb rendű problémák, mint például hogy „most mihez kezdünk?”, sőt szemlátomást a „hogy jutunk ki innen?” téma sem foglalkoztatta. Orrán meg-megfeszülő izmok mutatták, hogy máris megkezdte az új környezet felderítését.
Fejlámpája fényénél Nyuszi szemügyre vette a barlangot. Nem is barlang volt ez, inkább valamiféle folyosó vagy szélesebb szervizjárat. Néhol fehér színű jelzések, számok és betűk tűntek fel a falakon, mintha egykori felfestőjük a járatbeli közlekedés és tájékozódás elősegítésére szánta volna őket. Olyan helynek látszott, amilyenekről a 100 rad bárban a már egyáltalán nem szomjas sztalkerek szoktak legendákat mesélni. Ez minden bizonnyal egy igazi „elhagyott, föld alatti, titkos, állami létesítmény”. Más nem is lehet. Egy mélyen a földbe vájt, többszintes bunker, melynek legfelső szintjét a kitörés előrengései avatatlan személyek számára hozzáférhetővé tették.
Az egész alagút érintetlennek tűnt. Sehol sem volt jele annak, hogy a természet elkezdte volna birtokba venni, leszámítva azt a föld- és törmelékhalmot, mely az újonnan nyílt lejáratot övezte. Na, tessék. Ilyen felfedezésről a legtöbb sztalker álmodni sem mer, neki meg csak úgy az ölébe hullik. Azaz hogy technikailag éppen ő zuhant bele, de efféle apróságokon nem akadunk fenn.

A hatalom többféle céllal építhet titkos bunkert a föld alá. Elsőnek ott van mindjárt saját biztonságának szavatolása, a közszeretetnek örvendő, mindenhez értő vezető testi épségének védelme. Más magasztos célok között szerepelnek még a nyilvánosság elől elzárandó fegyverkísérletek és az azokat megelőző, illetve kiegészítő, bizonyos fokig tudományos kutatások. Az ország vezetői – érthető okokból – nem szokták szeretni, ha a mindig, mindenütt jelen lévő ellenség tudomást szerez arról, min ügyködnek éppen. Ezért hát eldugják a föld alá. A létesítmény megépítését általában összekötik valami nyilvánosan vállalt építkezéssel, pl. metró, szálloda stb.
Elsőként behatolni egy lezárt objektumba egyszerre jelentett főnyereményt és halálos veszélyt. A főnyereményt a zsírosnak ígérkező zsákmány, a halálos veszélyt a területen található feltérképezetlen anomáliák és az időközben beköltözött – nem emberi, sőt az emberre azonnal rátámadó – lakók jelentették. Többnyire már a kiépített bejáraton való bejutáshoz is viszontagságokkal szegélyezett út vezetett. Kulcskártyát, kódot, feljegyzéseket szerezni, régi dolgozókat felkutatni, magát a bejáratot megtalálni, illetve ahhoz hozzáférni általában nem volt könnyű.
A sztalkerek azonban dacoltak a veszéllyel, hovatovább úgy tűnt, mintha a veszély éltetné őket. A Zóna fél évtizedre visszanyúló történelme során megszületett már néhány igazán kiváló sztalker legendája. Ezek rendszerint valami jelentős tettet vittek véghez, pl. elsőként hatoltak be egy mindaddig elzárt területre, és élve vissza is tértek onnan, esetenként különleges zsákmánnyal, vagy a Zóna nagy rejtélyei közül oldottak meg egyet-egyet. Akadtak olyanok is, akiket az anomáliamezőkön való biztonságos áthaladás képességével áldott meg a sors, míg mások a Zóna valamely fenyegetését tudták elhárítani a sztalkerközösség feje fölül, lehetővé téve e törékeny társadalom további létezését.

Áram persze nem volt. Találomra az egyik irányba indulva hamar áthatolhatatlan akadályba ütközött. A soktonnás, tűz-, víz- és nyomásálló szakaszlezáró ajtót egy teljes katonai zászlóalj sem tudná megmozdítani. Nem férnének hozzá.
Visszafelé indult hát. A plafon közelében csővezetékek futottak, a falon ismeretlen rendeltetésű szerelvények sorakoztak. Ni csak, egy vasajtó. Az előbb észre sem vette. Közepén élettelen kódzár, áram híján azzal nem tud mit kezdeni. A kiálló fogantyút megragadva húzni, majd tolni kezdte. Az ajtó meg sem moccant. Csalódottan hagyta magára a sötétben. Ide valami specialistával kéne visszajönni. Az majd adna a szájának. Igazság szerint tudott is egyről, aki tehetséges zárnyitó technikus hírében állt, őt talán meg lehetne környékezni. Az utóbbi időben Doktorral látták, biztos beállt Lövész csoportjába, mert most folyton velük lóg. Valami nagy dolgot terveznek a fiúk, arra bárki mérget vehet.
Menet közben azt találgatta, mi lehet ez a létesítmény. Eszébe jutottak a gyerekkorában hallott történetek. Az akkori öregek meséltek szellemvonatokról. Állítólag nyári éjszakákon néha vonatcsattogást lehetett hallani a föld alól. Már csak azért sem lehetett tévedésnek minősíteni a dolgot, mert a környéken nem volt vasútvonal, legalábbis a föld felszínén. A föld alatti vasút gondolata azonban annyira értelmetlennek tűnt, hogy nem is vette komolyan az ilyen legendákat. Egészen mostanáig. Ha egy ilyen bunkert lehet a környékbeliek elől eltitkolva működtetni, akkor vasutat is lehet. Sőt talán ez a létesítmény éppen egy állomás.
A nyílás közelébe érve különös dolgot vett észre. A födémen keletkezett hasadékot egy nagyobb, szabályos mélyedés ölelte körbe. Mintha egy hatalmas gömbbel kivágtak volna egy darabot az anyagból. A képzeletbeli gömb határát követve a falon és a padlón is ugyanilyen „harapást” fedezett fel. Sokat látott sztalkerként csak egy magyarázat jöhetett szóba számára: anomália okozta. Nem lenne jó érzés, ha az ő oldalából is kiharapna egy falatot.
A nyomok alapján „teleport” anomália lehetett. Az ilyenek mindig párban jönnek létre, tehát létezik valahol egy „érkezési oldal”, ahol az innen hiányzó beton- és földdarabok kipotyogtak. Ezen keresztül egyszerűen kijuthatna innen, csak bele kellene ugrania. Ha a szállítási impulzus nem következik be, míg ő egész testével át nem hatol az anomália határán, akkor épségben megjelenne a túloldalon. A szóbeszéd szerint egyes sztalkerek így menekültek ki szorult helyzetükből. De mivel a kimeneti hely nem ismert, eszébe sem jutott megpróbálni. Mi van, ha mélyen a föld gyomrába vagy az űrbe kerül? Nem élné túl.
Kíváncsi volt, hogy egyáltalán aktív-e még az anomália. Elővett egy csavart, és a gömb feltételezett középpontjába dobta. Semmi sem történt, a csavar repült pár métert, és koppanva ért földet a folyosó padlóján. A biztonság kedvéért átdobott második csavar is ugyanígy járt. Ezek szerint a kitörés megszüntette vagy áthelyezte az anomáliát. Vagy lehet, hogy már régebben megszűnt. Ennek ellenére igyekezett elkerülni a veszélyes területet, miközben továbbhaladt. A fentről betörő éles fényben látta, hogy a földfelszín elérhetetlen magasságban húzódik. Még ha a leküzdendő táv nem is több néhány méternél, segédeszköz nélkül képtelenség oda feljutni.
Talált még néhány vasajtót, majd az alagút egy merőleges járatba torkollott, melynek mélyén – egy rácsos ablakon keresztül bevilágítva, alig kivehetően – mintha nagy méretű járműveknek látszó tárgyakat látott volna. A padlón itt-ott „lidérckocsonya”-telepek kékes színű lángja lobogott, így annyira nem is bánta, hogy nem vizsgálhatja meg azokat a sötét tömegeket közelebbről.
Nyuszi négylábú sorstársa már valamivel hamarabb eljuthatott ugyanerre a gondolatra, mert itt feküdt az egyik sarokban. A „gazdi” érkezésére fejét felemelve fülelni kezdett, de aztán újra nyugalmi pozícióba helyezkedett, és lerítt róla, hogy cseppet sem aggasztja a helyzet, amibe keveredett.
A férfi visszafordult. Kell, hogy legyen kiút. Elhatározta, hogy még egyszer tüzetesen végigpásztázza az elérhető területet, és ha még mindig semmi eredmény, akkor visszamegy a hasadékhoz, és megpróbál segítséget hívni a PDA-jával. Ha ő maga nem is, a rádióhullámok talán kijuthatnak.
Hát ez mi? A jelentéktelen faajtó ugyan csaknem beleolvadt a fal szürkés színébe, de akkor is érthetetlen, hogy nem vette észre hamarabb. Az ajtón mindenféle feliratok éktelenkedtek. Néhányat ki tudott betűzni: „Mindentjavító Jaroszláv kuckója”, „Belépés csak saját felelősségre!”, „GONDNOK”, „Ha baj van, jövök. Tel.: 911”, a többi olvashatatlan volt. Aha. Helyben vagyunk. Itt biztosan lesz valami használható.
Az ajtó nem volt elég erős, hogy kint tartson egy elszánt sztalkert. Rövid közelharc árán bejutva a férfi elégedetten nézett körül. Elégedettsége azonban hamar elpárolgott, átadva helyét a gyorsan visszatérő kétségbeesésnek. A helyiségben nem volt semmi ígéretes. Sehol egy létra, egy hosszú rúd vagy cső, amiből állványt építhetne, vagy amin akár felkúszhatna a felszínre.
Egyszerű kéziszerszámok és műszerek sokasága hevert az asztalon, ahogy az várható volt. A falon körbefutó polcokon gépalkatrészek, áramköri panelek és nyersanyagok sorakoztak. Jól felszerelt és rendben tartott műhelynek tűnt a hely, mégsem tudta hasznát venni.
Még egyszer körüljárva egy furcsa szerkezetre lett figyelmes. Olyan volt, mint valami széles roller, kerekek nélkül. Mintha egy szék lapos, fából készült ülőlapjára egy motorkerékpár kormányában végződő irányítórudat szerelt volna valaki. Még a forgatható gázadagoló markolat is stimmelt, a belőle induló bowden rögtön eltűnt a T alakú kormányrúd – vagy inkább cső – szárában, és minden bizonnyal leért az alsó talapzatig. Nyuszi szórakozottan megmarkolta a kormányt, és „gázt adott”.
A szerkezet szilaj csikóként rugaszkodott el a földtől, bukfencet vetve kitépte magát a férfi szorításából, és nagy robajjal a műhely legtávolabbi sarkába zuhant. És ami a legkülönösebb, Nyuszi meg mert volna esküdni arra, hogy a jármű – mert ez csakis jármű lehetett – repülés közben egy pillanatra láthatatlanná vált. Ilyen nincs, és nem is lehet. Közönséges falemezek maguktól nem repülnek és nem válnak ideiglenesen átlátszóvá. Milyen technika teszi ezt lehetővé, és honnan jön a szükséges energia?
Aggodalommal telve sietett a leszállóhelyhez, hogy lássa, nem esett-e baja a járműnek. Amit ott látott, arra végképp nem számított. A szerkezet jó félméteres lyukat ütött a betonfalba, és most a bemélyedésben pihenve várt a sorára. A férfi a falból ferdén kiálló kormánynál fogva kiemelte az egyébként meglepően nehéz járművet, és szemügyre vette. Sérülésnek nyoma sem látszott.
– Jó lesz vigyázni – mormolta. A repülőszerkezetet nyilvánvalóan nem beltéri használatra tervezték. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy az erőtér – vagy hatás, vagy akármi –, ami hajtja és a külső szemlélő szeme elől eltünteti a járművet, és mellesleg repülés közben még az útjába eső anyagot is megszünteti, az vajon megvédi-e az utast is. Remélte, hogy igen. Különben egy kövérebb gázadás után fájhatna a feje. Már persze, ha volna még feje, ami fájjon.
Ezen tűnődött, miközben a folyosón a földhasadékhoz cipelte a szerkezetet. A talpára állította, fellépett rá, megfogta a kormányt, és óvatosan maga felé csavarta a magasságot szabályzó markolatot. A jármű kisvártatva felemelkedett, és a padlótól úgy egy lépcsőfoknyi távolságban megállapodott, csendben lebegve a levegőben. Nyuszinak úgy tűnt, mintha a környezetében néha apró fények lobbantak volna, de lehet, hogy csak a megváltozott térérzékelés űzött tréfát vele.
Eltartott egy darabig, mire viszonylag biztonságosan uralni tudta a járművet. A kezelőszervek – függőleges és vízszintes tolóerő, kanyarodás, fék – egyszerűsége ellenére szükség volt némi gyakorlásra, mielőtt rászánta magát a menekülésre. Elsőre sikerülnie kell, mert nem biztos, hogy képes lenne újrapróbálni. Gyakorlás közben többször is rosszullét kerülgette, ilyenkor szünetet tartott.
Kint már kezdett alkonyodni. Eszébe jutott a kutya; most már az ő kutyája, felelősséggel tartozik érte. Nem hagyhatja a sorsára egy pincében. De nem is kockáztathatja a kijutás sikerét azzal, hogy a nyakába veszi, ki tudja, milyen bonyodalmakat okozhatna a kritikus pillanatban. Úgy döntött, hogy másnap reggel visszajön érte, barlangász-felszereléssel, felkészülten. Hátizsákjából kikotort egy kolbászt, és letette a földre. Ezzel kibír egy éjszakát.
A nyíláson át az égre sandítva még egyszer elpróbálta a tervezett irányítási mozdulatsort, aztán erősen összpontosítva megszorította a markolatot, és hibátlanul végrehajtotta a tervet. Csak egy kicsit súrolta a hasadék falát, amikor a föld színe fölé emelkedett. A vízszintes mozgás markolatát enyhén meghúzva ellebegett a mélység fölül, és – lesz, ami lesz! – leugrott az éppen meglódulni készülő járműről. A jól időzített manőver szerencsésen sikerült, a szerkezet irányítást vesztve többé-kevésbé simán földet ért, és nagyot nyekkenve megállapodott.
Nyuszi még sokáig feküdt a fűben. Már majdnem beesteledett, mire elég erőt érzett magában, hogy feltápászkodjon. Első pillantása megmentőjére, a különös járműre esett, melynek kormánya szinte hívogatóan meredt az ég felé.

The Sweet Little 16-bit
2014. augusztus

—————


A szerző utószava
A történetben leírt antigravitációs járművet nem én találtam ki. Viktor Sztyepanovics Grebennyikov (Виктор Степанович Гребенников) orosz rovartudós és festőművész Világom (Мой мир) c. könyvének 5. fejezetében fényképekkel és rajzokkal illusztrálva írja le az általa kifejlesztett szerkezetet, annak használatát, működési alapelvét és az elkészítéséhez vezető utat. A feltalálója által mindössze egyetlen példányban megépített, gravitoplánnak nevezett repülőszerkezetnek Grebennyikov 2001-ben bekövetkezett halála után tisztázatlan körülmények között nyoma veszett.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>