·f·i· csoport

Francesco „Warzone” Poli: Felezési idő

3. Váratlan következmények

A helyiség romokban hevert; a felső kerék három darabba szakadva zuhant a padlóra, a destabilizációs gyűrű pedig teljesen használhatatlanná vált, egy hatalmas kráter engedett rajta betekintést a teljesen eltorzult belső alkatrészekre.
Egy Szolga bukkant fel. G kirohant a vezérlőből, hogy megszabaduljon tőle, mielőtt még ideje lenne feltölteni magát, de mielőtt beléphetett volna a romhalmazzá változott helyiségbe, az egyik katona megelőzte: közvetlen közelről ráduplázva végérvényesen gondoskodott a Szolgáról.
D, alig térve magához a katasztrófa látványából, szintén kisietett a magasabban levő vezérlőből, és berontott a destabilizátor helyiségébe.
Nem tűnt valami boldognak, és G nagyon jól meg tudta érteni, miért nem az.
– Most pedig G, szépen elmagyarázza nekem, mi történt. És ajánlom, legyen nagyon meggyőző!
– Uram, én a rám eső réssszt helyesen végeztem el. De honnan tudhattam volna, hogy a destabilizátor…
– Ne magyarázkodjon, G! Egyetlen oka lehet annak, ami történt: amit maga visszahozott, az nem Etherthel volt.
D a nyakánál fogva megragadta, és felemelte G-t a földről.
– Ez volt az első, és egyben utolsó tévedése, G! Tudja, mit fognak szólni ehhez a feletteseink!
G olyan hirtelen huppant vissza a földre, hogy elejtette aktatáskáját, arca fájdalmat tükrözött, miközben gyorsan visszaszerezte.
– Most már csak abban reménykedhetünk, hogy az Etherthel-minta még érintetlenül ott van a C Szektorban, különben a ‘B’ tervet kell alkalmaznunk, hogy levadásszuk a nagy N-t. … És jobb volna magának, ha soha nem tudná meg, miről is szól a ‘B’ terv.
D egy rádiót húzott elő álcaruhája egyik zsebéből.
– Tango, állapotjelentést, vétel.
Azonban zajon kívül más nem hallatszott, amitől a férfi megint láthatóan ideges lett, arca vörös színt öltött.
– Tango, állapotjelentést. Tango, jelentkezzen! Azonnal jelentkezzen!
Egy ideig még mindig csak zaj hallatszott, majd egy ijedt hang szólalt meg.
– Tango, egyes felderítő jelentkezik, uram! A helyzet kritikus, dimenzióhasadék, ismétlem, dimenzióhasadék alakult ki! Négyes osztályú rezonancia-kaszkád, középpont a Rendellenes Anyagok vizsgálati labor. Jelenlegi mérete egyes négyes nulla méter, leépülési sebesség…
A hang folyamatosan gyengült, majd végképp elhallgatott, ahogy D ökle egyre erősebben szorult a rádió köré, és végül összeroppantotta azt. Minden eddiginél dühösebben lépett a magát épphogy csak összeszedő G elé, aki egy pillanatra nézhetett csak fel D dühös arcába, mert egy, a gyomrára mért ütés újra a padlóra küldte.

Egy távoli sziréna hangja visszhangzott Gordon fejében, körülötte minden koromfekete volt.
– Ez már a pokol lesz végre…?
Nem akarta kinyitni a szemét, abban a reményben, hogy akkor egyszer csak minden újra normálissá válik. Ha nem nyitja ki a szemét, talán kiderül, hogy egész idő alatt csak álmodott.
A szirénahang lassan erősödött, de csak akkor jött rá, hogy a vizsgálati helyiségben levő sziréna hangját hallja, ahol ő maga is van, mikor egy elektromos kisülés reccsent alig néhány lépésnyire tőle.
Öntudatát lassan teljes mértékben visszanyerve, Gordon felállt, miközben az elektromosság tovább csapkodott körülötte a helyiségben. Most már egész biztosan nem álom volt, de még ha az is lett volna, túl valóságosnak tűnt ahhoz, hogy egyszerűen ne tegyen semmit. Mert az biztos volt, hogy ha egyhelyben marad, hamarosan halott lesz. Gondolkodás nélkül, szinte csak ösztöneitől vezetve kezdett a kijárat felé botladozni, mialatt ismét csak alig centiméterekkel vétette el egy újabb kisülés.
Az előtér teljesen elpusztult, mindkét barátja egy-egy vértócsában hevert. Nyilvánvaló volt, hogy menekülni próbáltak, de a robbanás elkapta őket. Gyászolni azonban nem volt idő, mert ha túl sokáig időzött volna itt, rá is hasonló sors vár. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de az ujjai nem fértek be a résekbe, így hát gyorsan körülnézett a helyiségben, valami olyasmi után kutatva, amivel kifeszíthetné az ajtót, és egy szerszámos táskát pillantott meg.
Átvágott a szobán, hogy elérhesse, miközben egy újabb kisülés csapódott be alig valamivel az ajtón kívül. A szerszámos ládában néhány csavarhúzó, szigetelőszalag, és csavarok voltak. … Meg egy feszítővas!
„Új birtokba vett eszköz: feszítővas. Egyes zseb módosítva, fogadásra kész.” Ez is egyike volt ruhája számos kellemes tulajdonságának.
Megint átvágott a helyiségen, felfeszítette az ajtót, majd becsukta maga mögött. Az ajtó mögötti kis folyosót csak a vörös vészlámpák fénye világította meg, a falak azonban jó állapotban voltak. A sziréna még mindig üvöltött.
Végigment a rövid folyosón a lifthez, és megnyomta a hívógombot. Semmi sem történt. Egy kósza gondolat, és a ruha azonnal reagált, automatikusan a kezébe adva a feszítővasat, hogy felfeszíthesse vele a lift ajtaját. Bekukkantott, és mivel sem fentebb, sem lentebb nyomát sem látta a liftnek, úgy döntött, a menekülőlétrát veszi igénybe. Egy újabb gondolatra a feszítővas már el is tűnt a tárolójában, külső szemlélő elől teljesen elrejtve.
Gordonnak eszébe jutott, hogy mikor először viselt ilyen öltözéket, a ruha minden egyes funkciója a technika egy-egy csodájának tűnt számára.
Most pedig összesen ez volt mindene, ami segíthette a túlélésben. A sors iróniája, gondolta, miközben a sziréna üvöltésétől visszhangos aknában, a felülről szitáló betontörmelék porában felfelé kapaszkodott, hogy az öltözéket kimondottan azért fejlesztették ki, hogy az emberek benne biztonságosan haladhassanak át veszélyes területeken, viszont mindeddig csak laboratóriumi körülmények közt került kipróbálásra.
Gordon elhessegette magától ezeket a gondolatokat, mikor kikapaszkodott a következő emelet folyosójára. A mennyezet majdnem teljesen beomlott, néhány nagy vasbeton-elem hevert a padlón, a szükségvilágítás teljesen megsemmisült. Egy zöld energia-kisülés csapódott be néhány méterrel előtte valamibe, amit a folyosó fala elrejtett előle, és szikrák repkedtek mindenfelé. A vezérlőhelyiség pont előtte volt, a zöld kisülések még mindig tépték-szaggatták, ki-kimarva egy-egy darabot az ottani berendezésekből.
Miközben felkészült, hogy átrohanjon a vezérlőn, egy pillanatra felötlött benne, hogy talán meg kellene néznie, mi maradt a barátaiból. Azonban felvillant előtte a jó öt perce odalent látott két ember képe, és alig tudta legyőzni rosszullétét. Ekkor jött csak rá, hogy ott és akkor tulajdonképpen az égvilágon semmit sem érzett.
Most azonban más lett volna; az ösztönök már megtették a dolgukat, és Gordon sejtette, hogy valószínűleg elájulna, ha még egyszer valami olyasmi kerülne a szeme elé.
Így aztán inkább csak az egy darabban való áthaladásra kezdett összpontosítani. Kivárta, míg a kisülések egy pillanatra megritkulnak, és a ruha segítségét is kihasználva minden erejét beleadva rohanni kezdett. Épphogy csak sikerült neki, a következő kisülés oda csapódott be, ahol alig két másodperccel azelőtt volt. Hátra sem fordulva száguldott ki az ajtón.
Reines alig valamivel a bejárattól odébb, attól rettegve, hogy a kisülések eltalálják, egy cső mögött rejtőzött.
– Gordon? Gordon! Te élsz, az Isten áldja azt a védőruhát!
Reines ijedtnek, de izgatottnak tűnt is egyben.
– Karl… Mi történt?
– Rezonancia-kaszkádot idéztünk elő, Gordon! Rezonancia-kaszkádot! Pont, ahogy egész idő alatt mondogattam. Átkozott adminisztrátor, nem volt hajlandó hallgatni rám…
Gordon néhány pillanatig tűnődött a lehetőségen, miközben Reines tovább fecsegett, mint egy izgatott gyerek.
– Rezonancia-kaszkád? De hát az… Az lehetetlen! Nem lehet létrehozni egy rezonancia-kaszkádot, főleg nem egy olyat, ami képes lerombolni egy olyan masszív építményt, mint a vizsgálati helyiség és a vezérlő!
– Pedig mégis sikerült! És a hatása… – Reines izgatottsága rövid életűnek bizonyult, mostanra ugyanis erőt vett rajta a szomorúság – A hatása nem csak azokra a helyiségekre korlátozódott.
Gordon csak ekkor vette észre, milyen méreteket öltött a pusztítás itt is: a számítógép-állványok a folyosó teljes hosszában a padlón hevertek, a központi számítógéphez kapcsolódó egyik terminál pedig felrobbant.
Az egyik eldőlt állvány mögül két láb látszott ki. Elindult volna, hogy megnézze őket közelebbről, de Reines megállította.
– Jobb, ha inkább nem akarod látni, mi van ott. Nem valami szép látvány.
Francba!
– Van más túlélő a környéken?
– Én egyről sem tudok. Már körülnéztem, de… – Reines kis szünetet tartott – Nem találtam senkit. Már éppen indulni akartam, de aztán eszembe jutott, meg kellene próbálni megnézni, hátha valaki megúszta a vizsgálati helyiségben, vagy a környékén.
– Működik a lift? Nagyszerű. Odabent sincs több túlélő. Próbáltál segítséget hívni?
– Képtelenség. A terminálok vagy tönkrementek, vagy megszakadt a kapcsolatuk a hálózattal, a telefonok süketek. Idelent ragadtunk.
– Akkor mire várunk még? Jobb lesz, ha indulunk.
– De…
– Nincs időnk meggyászolni a többieket. Ha nem jutunk ki innen, mielőtt a szerkezeti károk súlyosbodnak, a végén mi sem járunk jobban náluk!
Reines kissé zavartnak tűnt, miközben néhány pillanatig töprengett.
– Én… Azt hiszem, igazad van. Mutasd az utat.
Gordon és ő csendben vágtak át a helyiségen, és beszálltak a működőképes liftbe. Miután megnyomták a gombot, már csak a sziréna, és egy halk csikorgó hang hallatszott a kabinban.

– Ismét csak kudarcról számolhat be, D. Mondja, miért kellene még egy esélyt adnunk magának?
A termetes férfi szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Bár az adás egy kisméretű képernyőn keresztül jutott el hozzá, felettese hangjából tisztán kiérezte; ezt most nem ússza meg szárazon.
– Nekem… Van egy másik tervem! Van egy GRS a tudóscsoportban. Ő lesz a kulcsunk Xenhez.
– Egy GRS. A saját hibánkat az ellenség egyik hibájával helyrehozni… – Itt kis szünet következett, D pedig lélegzetvisszafojtva várt – Nem, átlátjuk a terve lényegét. Fontolóra vesszük ezt is, mint lehetőséget. Minden jót.
A kapcsolat megszakadt, és D hirtelen egyedül maradt.
Csendben, térdre rogyva, lehunyt szemekkel várta a halált.

A rövid utazás után a páros kilépett a liftből, baljukon árnyék mozdult.
– Végre, valaki még életben van itt! – indult előre Reines, hogy üdvözölje a túlélőt. Gordon egy pillanattal lemaradva követte, ám Reinest hirtelen egy ütés terítette le.
*BEEP* *BEEP* „Figyelem: ismeretlen ellenséges biológiai egyed harminc méteren belül. Az egyed nem azonosított. Különleges elővigyázatosság javasolt.”
A feje sárga volt, és alaktalan, szemeknek semmi nyoma. Ruháját, mert ruha volt rajta, száradt vér, és egyéb – talán agyvelő – maradványok borították. Deréktól lefelé akár még embernek is lehetett volna nézni, de karjai legalább olyan hosszúak voltak, mint a teljes magassága, és három-három éles karomban végződtek, amelyek épp ekkor ernyedtek el a Reinest leterítő csapás után.
A lény lassan, de kitartóan botladozott Gordon felé, következő áldozata megtámadására készülve. Gordon lepillantott Reinesre, aki a jelek szerint még életben volt, majd vissza a lényre.
Most mitévő legyen?
Töprengésének pisztolylövéseknek a folyosó falai közt ide-oda verődő visszhangja vetett véget.
A lény meglepő fürgeséggel fordult meg, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel. Háta, most hogy láthatóvá vált, még undorítóbbnak tűnt, mint elülső része, ugyanis teljesen felhasadt, láthatóvá téve a belső szerveket, amelyek valamilyen rejtélyes oknál fogva nem borultak ki belőle a padlóra.
– Hadd szóljon! – kiáltotta Andreas Mason, a fogadópultnál ügyelő őr, miközben folyamatosan tűz alatt tartotta a lassan feléje lépkedő lényt. Négy, öt, hat halálos pontossággal leadott lövés egyenesen oda, amit a lény fejének lehetett volna nevezni, és semmi hatás.
Hét, nyolc… Aztán egy csettenés.
Majd még egy.
És egy újabb.
A jelenetet dermedten bámuló Gordon egyszer csak a kezében találta a feszítővasat. Mi az ördögöt kereshetett ott? Semmi szüksége nem volt rá, így parancsot adott az elrakására, de semmi sem történt.
Már éppen megpróbálta volna egyszerűen letenni a földre, mikor rájött, hogy mozog. Lassan, nagyon lassan, de határozottan a lény felé mozdult, amit a biztonsági őr éppen egy jól irányzott rúgással igyekezett megállítani, különösebb eredmény nélkül. Látása elhomályosult, ahogy egyre jobban megközelítette azt a valamit. Úgy vélte, látja, amint az őr mond valamit, de nem hallotta. Igazság szerint az égvilágon semmit sem hallott.
Magukat önállósított kezei lassan felemelték előtte a feszítővasat, majd gyorsan a lény fejére sújtottak vele. Azután újra, és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban.
Egészen addig, míg időérzéke újra normálissá nem vált, és egy fejetlen szörnyeteg hevert előtte egy undorító, zöld nyálkatócsában, amely nyálkából jutott az őrre, a saját ruhájára, és a feszítővasra is.
– Én… Huh… Hűha! Ééés én még azt hittem, maga egy legyet sem tudna agyoncsapni, még ha az élete függne is tőle.
Gordon úgy fújtatott, mint egy gőzgép, tekintete ide-oda ugrált a feszítővas és a test között, miközben egy újabb férfi, aki szokásos fehér laborköpenyt viselt, érkezett bal felől.
– Ne csak álldogálj ott, segítsünk a barátodnak. Rengeteg megbeszélnivalónk van még.

Körülötte semmi, és senki.
Csak romok, pusztulás, és a szirénák hangja.
„Nyisd ki a szemed! Gyerünk, ébredj!”
Tényleg egy hangot hallott? Nem, ez csak…

– … Képtelenség. Minden szektor szellőzése el van szigetelve egymástól.
Reines súlyosan megsérült; a lény ütése sokkal erősebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott: a jobb karját egyáltalán nem tudta használni, és mellkasa tele volt zúzódásokkal. De jó esélye volt a felépülésre, karját, és sebeit az előtérben meghúzódó néhány túlélő gondosan bekötözte. A lényeken kívül ugyanis az idáig is kiterjedő károsodások is követeltek emberéletet. Gordon megpróbált rájönni, mi is történhetett, de nem talált logikus magyarázatot, attól a feltételezéstől eltekintve, hogy az Etherthel képes volna rezonancia-kaszkád létrehozására.
Ami viszont nem volt elfogadható, mert Etherthelt már korábban is vizsgáltak, és soha nem jött létre rezonancia-kaszkád. Így aztán a kérdés egyelőre nyitott maradt.
– Akkor próbáljuk meg a szennyvíz-hálózatot összevetni. Kell, hogy legyen valahol összeköttetés!
Összesen öt túlélő volt itt: Mason százados, a fogadópultnál levő őr, Jameson hadnagy, a külső ajtó őre, Dr. Dearth és Dr. Tadic az Anyagfelügyeletről, ami a bejárathoz legközelebbi munkahely volt, és Anderson doktor, aki kiküldetésben járt itt, a D szektorban levő irodákból.
Ők is megpróbáltak túlélők után kutatni, de aztán Gordonhoz és Reineshez hasonlóan beleszaladtak a lénybe, bármi volt is az, így hirtelen sokkal sürgetősebb gondjaik adódtak. De miután Gordon gondoskodott erről az akadályról, és Reinest is biztonságba helyezték, újra szétszóródtak, és megpróbáltak további túlélőket találni.
– Hmm… Ez az! Ez az az útvonal, csak ebben a nagy zűrzavarban teljesen megfeledkeztem róla!
De nem volt több túlélő, legalábbis azon a területen, amit be tudtak járni. Ez ugyan nem volt túl nagy, mivel a szektornak ezt a részét betonból építették, ami a baleset során összetöredezett, így a folyosók jelentős része nehézgépek nélkül járhatatlanná vált. Halottakat azonban találtak.
Több mint harminc ember vesztette életét a balesetben, azt a hatot is beleszámolva, akik odalent, a még mindig életveszélyes vizsgálati helyiségben haltak meg. Az öltözőt nevezték ki halottasháznak, ahová a testeket azonosítás után – már akit azonosítani lehetett – elhelyezték, lehetőség szerint valamilyen elfogadható testhelyzetben – amelyekkel ezt meg lehetett tenni – a valószínűleg néhány napon belül esedékes temetésig.
– A francba a figyelmetlenségemet… Hadd lássam a csatornázás terveit!
De bármennyire is szerették volna, még nem volt vége. Még mindig idelent voltak, kiút nélkül. A föld alatti vonat teljesen üzemképtelenné vált, és még ha nem is így lett volna, az a rövid fémhíd, ami összekötötte a bejárati kaput magával a vonattal, leszakadt, és ötven méter zuhanás várt volna arra, aki nem tudott helyből tizenöt métert átugrani. Márpedig ilyen nem akadt közöttük. És mivel az összes erre alkalmas berendezés helyrehozhatatlan károkat szenvedett, vagy egyszerűen nem működött, képtelenek voltak kapcsolatba lépni az intézet többi részével sem.
Azt pedig mindenki tudta, hogy a szektorokat szigorúan elszigetelték egymástól, hogy az alkalmazottak a lehető legkevesebbet tudjanak arról, mi folyik a szomszédságukban. Mint ahogy az az efféle, szigorúan titkos besorolású építményekben már csak lenni szokott.
A részlegek közötti kapcsolat természetesen a részlegvezetőkön keresztül zajlott, és egy vészhelyzeti terv megengedte, hogy egy-egy szektor akár huszonnégy órára is elnémulhasson minden kommentár nélkül. Ehhez jöttek még azok az apró megállapodások, amiket a kommunikációs felelősök kötöttek egymással, így mindent összeadva legalább két napnak kellett még eltelnie, hogy valaki egyáltalán szükségét érezze mentőexpedíció indításának.
Mindez egyszerűbben elmondva azt jelentette: végük van, ha nem sikerül kapcsolatba lépniük a felszínnel, vagy valamelyik másik szektorral, mert úgy tizenkét óráig húzhatták még, de annál tovább aligha, ugyanis ennél többhöz nem volt elég készletük, élelmiszerük, de főleg vizük.
– Nincs… Nincs… Nem, itt sincs. De kell lennie egy másik térképnek…
Egyelőre a D és C szektort próbálták összehasonlítani, mivel az előbbi tulajdonképpen a Rendellenes Anyagok labor irodai részlege volt, és ezért nem is voltak annyira elszigetelve egymástól.
De mindeddig még nem találták meg a módját, hogyan juthatnának át oda. Az egyetlen gyalogosan is járható útvonal beomlott, a vonat pedig nem járt, így reményük percről percre fogyott.
– Ah, igen! Itt is van!
Anderson, tekintve, hogy ő a D szektorban dolgozott, jobban ismerte a területet, mint a többiek. És ő tűnt az egyetlen esélyüknek.
– Ha nem csal az emlékezetem, ez itt egy szervizlift, ami a csatornától felmegy egészen egy karbantartó helyiségbe a D szektorban. Onnan pedig már el lehet érni az irodákat!
– Ami azt jelenti, hogy… Le kell mennem a csatornába?
Gordonnak nem igazán tetszett az ötlet.
– Sajnálom, Gordon. Ha tényleg nem akarsz, hát… Azt hiszem, találhatunk…
– Nem, nem erről van szó, Jack. Önként jelentkeztem, úgyhogy én fogok menni, még akkor is, ha a poklon át vezet az út. Nem hagylak benneteket idelent. Csak azt szerettem volna tudni… Hol lehet bejutni?
– Hmm… Ez egy jó kérdés, nézzünk utána.
– Nem kell. – csatlakozott doktor Dearth a beszélgetéshez – A mosdóban van, ott hátul, a… Hullaházban.
– Akkor mindennel meg is vagyunk, nem igaz? Úgyhogy jobb, ha minél előbb indulok. Ki lehet nyomtatni a térképeket?
– Persze hogy ki, Gordon. – mondta Andreas, majd megnyomott néhány gombot, és a monitor alatti nyílásból három ív papír bukkant elő lassú egymásutánban.
– Még egy pillanat… Nyomtassuk ki a szellőzőrendszer rajzait is. Nem lehet tudni, milyen állapotban van a D szektor, jobb, ha nem hagyunk veszni egyetlen lehetőséget sem.
Néhány újabb gombnyomás, és egy másik papírlap bukkant fel. Gordon mind a négyet összeszedte, majd csendben átvágott az öltözőn, nyomában a többiekkel.
Megpróbálva nem nézni az ott fekvő testekre, továbbment a mosdóba, és szinte azonnal észrevette a nyílást. Egy szekrény mögött volt, legalábbis mindaddig, amíg az a rengések következtében le nem szakadt a helyéről, összetörve a mosdókagylókat. A törött szerelvényekből kifolyó víz tócsákban állt a padlón, amelyek azonban már eléggé összezsugorodtak, tekintve, hogy a vízellátás megszűntével nem kaptak utánpótlást már egy jó ideje.
Gordon odébb taszigálta a szekrény maradványait, és elővette a feszítővasat. Azon még ott voltak a korábbi összecsapás nyomai; melyeket egy darabig megpróbált lepucolni róla, de mivel nem ért el túl sok eredményt, végül inkább hagyta, és kifeszítette vele a nyílás fedelét.
A többiek csendben álldogáltak mögötte, végül Mason lépett előbbre, és átadott neki egy pisztolyt, meg két tartalék tárat.
– Ezekre szüksége lesz, Gordon. Nem tudom, mik lehetnek azok a lények, de… Ki tudja, mi minden lehet még odalent.
– Én… Igaza van, Andreas. Minden jót, fiúk.
– Minden jót, Gordon.
– Minden jót.
– Minden jót? Úgy érted: viszlát, nem?
– Igen, persze. Viszlát!
– Sok szerencsét, Gordon.
Sok szerencsét? Fura ilyet hallani olyasvalakitől, mint doktor Tadic. Gordon megfordult, hogy bemásszon a nyíláson, de Anderson megállította.
– Ah, és Gordon… Már megint majdnem elfelejtettem valamit… Szörnyű a memóriám. Ha nem találsz kifelé vezető kommunikációs vonalat a D szektorban, menj fel a felszínre! A raktárterületen van egy lift, ami felvisz, onnan pedig már biztosan kapcsolatba tudsz lépni valakivel. … Hát… Viszlát még egyszer!
Gordon visszafordult, és ezúttal nem állt meg, még akkor sem, mikor hallotta, ahogy becsukják mögötte a nyílás ajtaját. Hamarosan már csak a ruhájának mellrészén levő lámpa volt az egyetlen fényforrása a szűk, nedves folyosóban. Megszaporázta lépteit; minél gyorsabban jut ki innen, annál gyorsabban ér véget ez a lidércnyomás.
Azonban mostanra, az egész zűrzavar kiváltó oka mellett, két újabb kérdéssel gyarapodott a leltár. Miféle lény volt az, ami megtámadta őket? És ami talán még fontosabb: honnan jöhetett?
Egyetlen épkézláb válasz nélkül, Gordon tovább nyomult előre a folyosón, és csak abban reménykedett, hogy egyedül van odabent.

A halál azonban nem jött. Ami azt jelentette: kapott még egy esélyt.
A ‘B’ terv határozottan jobb volt. Sokkalta jobb, mint az ‘A’, viszont ezzel együtt nagyságrendekkel kockázatosabb is, mert mindenek előtt azt igényelte, hogy fogságba ejtsék ellenfelük ügynökeinek egyik legveszedelmesebbikét: egy GRS-t.
Ráadásul egy „szüzet”.
A legveszélyesebb GRS, mint ahogy a legveszélyesebb ember is, az, amelyik kiszámíthatatlan. Márpedig egy „szűz” GRS kimondottan kiszámíthatatlan volt. D végül felállt, és új rádióját kézbe véve megkezdte az előkészületeket.
– Hot Dog hívja Score Six-et.
Egy pillanatra megtorpant, ezt a parancsot egyáltalán nem volt könnyű kiadnia. De elkerülhetetlenné vált.
– Hot Dog hívja Score Six-et. Kezdjék meg a kilenc-kilences csapásmérési eljárás végrehajtását, jelszó: hatos egyes nulla hatos. Score Six, ismétlem: kilenc-kilences csapásmérési eljárás, jelszó: hatos egyes nulla hatos. Vétel.
Számos „Igen, uram!” hallatszott egyszerre D rádiójából.
Most már nem tart sokáig, míg elérik a helyüket.

Gordon már majdnem tizenkét perce küzdötte magát előre a szennyvízhálózat karbantartójáratának sötét, bűzös, szűk folyosólabirintusában, de az eltelt idő alatt nem sikerült rendeznie gondolatait.
Gondolatait az állítólagos rezonancia-kaszkádról, a lényekről, és főként arról a pisztolyról, amit már-már tiszteletteljes óvatossággal tartott a kezében.
Mint minden hasznos tárgyat, vagy potenciális fegyvert, a ruha felismerte a pisztolyt, készített a számára egy tárolót, és egy másikat a lőszer tárolására. Ez utóbbi lehetővé tette, hogy csak egy tárral kelljen bajlódnia, amit a ruha majdnem egy pillanat alatt újratöltött, ha behelyezte azt az övén kiképzett megfelelő nyílásba.
Egy újabb a HEV számos bámulatos képessége közül, emlékezett vissza arra, amit három hónapja, a kiképzés alatt gondolt minderről. Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon mi lehet most a kiképzőjével, de gyorsan elhessegette a gondolatot, tekintve, hogy jelen pillanatban sokkal fontosabb dolgokkal kellett törődnie.
A kezében tartott pisztoly egy könnyen kezelhető, és pontos Glock 23-as volt. Az először 1982-ben piacra dobott, majd 1997-ben az FBI szabvány kézifegyverének választott Glock 23 az akkori idők egyik legfejlettebb modellje volt, egy könnyen szétszerelhető, tárat nem számolva harmincegy alkatrészből álló darab. Szabvány, kilencmilliméteres Parabellum lőszerrel tüzelt, amiből Gordonnak úgy harminc darab lehetett raktáron.
Mindezzel csak az volt a baj, hogy honnan tudta ő mindezt? Az alapvető fegyverkezelési ismereteket is magában foglaló HEV-kiképzés előtt ugyanis soha az életben nem volt fegyver a kezében. Ráadásul, gondolta, miközben a HEV jelzését követve befordult a következő sarkon, azt sem tudta soha, hogy egy pisztolyt szét lehet szedni, és hogy ennek a tulajdonságnak mi haszna lehet, arra pedig még csak ötlete sem volt.
*BEEP* *BEEP* „Figyelem: ellenséges egyed harminc méteren belül. Az egyed ismeretlen ellenséges biológiai egyedként azonosítva. Különleges elővigyázatosság javasolt.”
A látótere bal oldalán feltűnt annak a szörnyetegnek a vázlatrajza, amivel alig egy fél órája már volt alkalma találkozni.
Gordont egy pillanatra meglepte, hogy a ruha újra felismerte a fenyegetést; még egy a számos képessége közül. Azonban nem volt ideje továbbiakat keresgélni, mert elébe toppant egy újabb azok közül a rémségek közül. Hátborzongatóan hasonlatos volt a legutóbbihoz, eltekintve attól, hogy ez egy kicsit magasabbnak és izmosabbnak tűnt. De hát még a szörnyek sem lehetnek tökéletesen egyformák.
Mielőtt Gordon egyáltalán még elkezdhetett volna azon töprengeni, mit tegyen, a pisztolya már a kezében volt, és a tár teljes tartalma a lény fejébe ürült. A teremtmény megingott, majd eldőlt, és úgy is maradt, tizenhét, golyó ütötte lyukkal sárga fejében.
A szörnyre nézett, majd vissza a kezeire, miközben azok akaratától teljesen függetlenül újratöltötték a fegyvert. És miután visszatették azt a számára kialakított tárolóba, újra normálisan mozgathatta őket.
Mintha mi sem történt volna.
Gordon csendben nézte a lényt, majd leült a földre, és a fejét lassan csóválva a mennyezetet kezdte bámulni.
Annyi különös dolog történt körülötte. És nem csak a rezonancia-kaszkád, meg ez az egész katasztrófa. És még csak nem is a szörnyek. Valami egészen más dologról volt szó. Egy érzésről. Egy különös érzésről. Egy képtelen érzésről.
Vagy inkább egy érzés képtelen hiányáról.
Üres tekintettel bámult megint a mozdulatlan testre. Halott volt.
– Istenem, halott!
De még a hangja is hideg volt, érzelmektől mentes, mint ő maga. És ez volt a gond. Nem érzett semmit. Pedig hajszál híján kerülte el a halál! Nem is egyszer! Félnie kellene, félnie, mint ahogy fiatalabb korában félt. A haláltól, a visszautasítástól, sőt, még a sötéttől is félt, hacsak nem a szobájában volt, az ágyában.
Ehelyett azonban rideg volt. Érzelemmentes, és… Teljesen közömbös. Korábban is észrevette már, de akkor nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget; azt gondolta, csak azért nem érdekli a korábbi lény felboncolása, amit tudóstársai pedig megtettek mielőtt nekiláttak kivezető utat keresni, mert nem elég erős a gyomra az ilyesmihez. Azonban most, hogy visszagondolt, rájött, nem arról volt szó. Hanem valami egészen másról. Valami különösről. Valami… természetellenesről.
Az tény volt, hogy nem érzett sajnálatot a lény iránt. Tulajdonképpen azt sem tudta, hogyan ölte meg, vagy hogy hogyan ölte meg a „testvérét” valamivel korábban. Egyszerűen csak megtette.
Megpróbált ésszerűen gondolkodni. Tudós volt, így nem az volt a feladata, hogy kétségbe essen néhány látszólag ellentmondó tény miatt, hanem hogy bebizonyítsa a mögöttük megbúvó okokat.
Az első lehetőség: a ruhája segítette valahogyan.
Nem, az lehetetlen. A ruhák teljesen egyformák voltak, és az annak idején lövészetben elért eredménye is ezt bizonyította: a még épphogy csak elégséges pontszámot sikerült csak elérnie, de gyanította, ezt is csak úgy, hogy kiképzője valahogy feljavította az eredményét, hogy átengedhesse.
A második lehetőség: valamilyen tudathasadás-szerű jelenségben szenvedett. És ezt volt a nehezebb elfogadni, mind személyes, mind tudományos okokból. Viszont kétségkívül ez lehetett a legközelebb a valósághoz.
Mert tényleg olyan volt, mintha részben egy másik személy befolyása alatt állt volna. Egy olyan személy befolyása alatt, aki irányítani tudta az érzelmeit, az érzékszerveit. És a testét.
Egy olyan személy, akit nem érdekelt a tudomány, aki nem volt kíváncsi a világ, és az univerzum nagy rejtelmeire.
Egy olyan személy, akit csak a gyilkolás érdekelt. És ahhoz nagyon jól értett is.
Tekintete lassan átvándorolt a plafonról a kezeire. Egy hosszú pillanatig komolyan arra számított, hogy azok megváltoztak; de még ha így is lett volna, nem láthatta a ruha fekete-sárga kesztyűin át.
Megpróbálta a tenyerébe temetni az arcát, de a taszító erőtér nem hagyta, hogy a kesztyűk az arcához érjenek. Néhány percig gondolatoktól kiürült fejjel üldögélt.
Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy szipog, a ruha pedig a könnyeit igyekszik letörölni, mielőtt túl nagy zavart okoznának a HUD működésében.
Aztán összeszedte magát, és nagyokat sóhajtva szemügyre vette a térképeit. Nem értek semmit, és erre időközben már maga is rájött, ahogy a ruha folyamatosan jelölte ki a legideálisabb útvonalat a labirintusban, valamint a szóba jöhető alternatív lehetőségeket, amiket még találni tudott.
Ekkor vette észre a HUD-on olvasható szöveget.
„Miért választja egy robot mindig a hosszabb utat? Hogy elkerülje a rövidzárlatot!”
Gordon kuncogni kezdett, majd harsány nevetésben tört ki. De nem azért, mert olyan viccesnek találta a dolgot.
Azon nevetett, hogy a jelek szerint a ruha vezérlőprogramja rájött, hogy szomorú, és megpróbálta felvidítani úgy, hogy faviccekkel traktálja.
Végül felállt, és miközben elhatározta, hogy hosszan, és nagyon komolyan el fog beszélgetni a ruha programjának készítőjével, a test fölött óvatosan átlépve tovább indult a sötét folyosókban, melyeket csak a ruhája mellrészébe épített lámpa világított meg.

– Uram, tissszteletteljesen tiltakoznom kell e döntés ellen. Szükségtelenül kockázatos, és…
D komoly volt, nagyon is komoly. Általában nagyon tudták idegesíteni G megjegyzései, de most nem volt hangulatban egy szokásos kirohanáshoz. Meg kellett őriznie higgadtságát, mert ez volt az egyetlen módja, hogy sikerre vihesse ezt a kényes műveletet.
– Tudom G, tudom. De maga is tudja, hogy kifogytunk a lehetőségekből. Ez az utolsó esélyünk.
– A maga utolsó lehetősége. – hangsúlyozta ki G, miközben újra lepergette lelki szemei előtt az egész tervet.
Érezte, hogy van valami ebben az akcióban, ami nem fog összejönni.
De legyen átkozott, ha rá tud jönni, mi az.

*BEEP* „Figyelem: a reflektor energiaszintje öt százalék alatt. A telepek becsült üzemideje tíz perc, lejártával újratöltés szükséges.”
A telepeket egy dinamó töltötte, de ahhoz, hogy az megfelelő töltést biztosítson, a jelenleginél gyorsabban kellett volna mozognia. Így aztán inkább kikapcsolta a lámpát, mert úgyis hamarosan megérkezik a szennyvízgyűjtő állomáshoz, ami mögött már a D szintre vezető szervizfelvonó van, és már látta a sarok mögül kiszűrődő fényt.
A helyiség úgy nézett ki, mint valami áramlásszabályzó rendszer, egy öt-hat méterrel az alant lassan, bugyborékolva hömpölygő undormány fölött átívelő fém függőhíddal. A fény nagyobb részét egy, a magasban függő neonlámpa szolgáltatta, a híd fele hosszánál elhelyezett szerkezet azonban ezen kívül még erős zöld fényben is fürdött.
Elindult előre, a ruha csizmái hangosan csattogtak a húsz méter hosszú hidat alkotó vastag acélhálón, a hang visszaverődve felerősödött a helyiséget alkotó üreges fémszerkezetben.
Hangos puffanást hallott maga mögül.
Villámgyorsan megfordult, a pisztoly mintegy varázsütésre jelent meg a kezében. De semmi sem volt mögötte, így a fegyver visszakerült a tárolójába. Még mindig kellemetlenül érezte magát azóta, hogy néven nevezte rossz énjét, de mivel úgy tűnt, annak semmi haszna nem származna Gordon halálából, ez azt jelentette, hogy egyelőre védelem alatt áll.
Legalábbis ezt remélte.
Visszafordult a híd közepe felé, és elindult rajta. Úgy két méterre járhatott a középütt levő berendezéstől, mikor észrevette, hogy a zöld fény valójában nem magából a szerkezetből jön, hanem abból az elektromos jellegűnek tűnő aurából, ami körülvette.
Azon tűnődve, hogy vajon a szerkezet megsérült-e, közelebb ment hozzá. Az elektromos tevékenység láthatóan erősödött, kis zöld villámok kezdtek cikázni a levegő egy pontjából, úgy tíz centivel a szemmagassága fölött.
Gordon kinyúlt felé, mire a villámok megvadultak, és ő hirtelen a földön találta magát, a ruha panaszáradata közepedte.
*BEEP* *BEEP* „Figyelem: súlyos áramütés érte. Giroszkópok leálltak – újraszinkronizálás folyamatban.” *BOOP* *BOOP* „Reaktív pajzs kilencven százalékon. Giroszkóp-újraszinkronizálás sikeres. Károsodás elhanyagolható.”
Hűű! Komoly áramütés lehetett, ami lekapott tíz százalékot a pajzs energiájából! Gordon feltápászkodott, és elgondolkodva figyelte, ahogy a kisülések tovább cikáznak, mígnem valamilyen mintázattá álltak össze a levegőben. Néhány másodperc alatt megszaporodtak, és egyre gyorsabban kezdtek csapkodni, egy kis zöld gömböt alkotva a levegőben.
A gömb felrobbant, és Gordonra megint egyszer sötétség borult.

– I… Iiigen… Igen, lehetséges, hogy megoldható… Igen, meg lehet csinálni! De… De kockázatos lesz.
A tudós hangja remegett, de biztos volt a mondandójában. A tudomány előtérbe került a fejének szegezett pisztollyal szemben.
– Jó válasz, haver. Szeretem az értelmes embereket.
– Alfa vezér, elég a szövegből, vigye vissza az embereit a D szektorba. Azonnal, ha lehet.
D hangja hűvös volt, fenyegetően hűvös.
Az Alfa osztag vezetője megfordult, tisztelgett, és kisietett a Lambda udvarára.
– Rendben, fiúk. A parancsokat ismeritek, lássunk neki. Mindenki a fedélzetre!
A harminc pár csizma csattogását a fémfelszínen elnyomta a magasban járőröző F-16-os hajtóműzaja.
A harminc férfi rendezetten két csoportra oszlott, és felkapaszkodtak a D szektor felé induló két Chinook fedélzetére.
Ő a másodikba szállt, miközben gondolatban egy győzelmi indulót dúdolt. Elkelt a szerencse, hiszen legutóbb kudarcot vallottak. Az volt az első, és kellett hogy egyen az utolsó alkalom. „Az a négy évvel ezelőtti eset már csak egy rossz álom lesz, amint végzünk itt. Ezúttal nem fogunk mellé.”

Gordon látása hamarosan visszatért a pillanatnyi vakság után, és most egy alacsony, lapos, kétlábú teremtményt látott maga előtt. Nem tudta volna megmondani, melyik az eleje és a hátulja. Lehet, hogy őt nézte, ha egyáltalán tudott ilyet, de az is lehet, hogy épp hátat fordított neki. Bármelyik volt is a helyzet, a lény megfordult, a több nyúlványos részét mutatva felé az egy nyúlványos helyett.
*BEEP* *BEEP* „Figyelem: ismeretlen biológiai egyed harminc méteren belül. Az egyed nem azonosított. Fokozott óvatosság javasolt.”
Úgy tűnt, mintha a lény Gordont nézte volna, bár szemek nem látszottak rajta, majd halkan morogni kezdett, majdnem mint egy kutya.
Gordon megpróbált közelebb lépni, mire a lény morgása magasabb árnyalatú lett. Valahogy a maga módján még aranyosnak is tűnt, és Gordon remélte, a változatosság kedvéért ez nem próbálja majd megölni.
Azután a kezében találta a pisztolyt, csak egy pillanattal azelőtt, hogy a lény megtámadta.
Gordon kitért a lény ugrása elől, ami egy hangos puffanásban végződött a függőhídon, miközben ő megfordult és a csápok középpontjába célozva tüzelni kezdett, amint a lény feléje fordult, hogy újra támadjon.
A tár felénél járhatott, mikor a lény visszavonulót fújt. Erre abbahagyta a tüzelést, bár nem volt biztos benne hogy ez tényleg a saját döntése volt, ám a lény néhány méter megtétele után megint megfordult, és köpött.
A zöld gömböc ívet írt le a levegőben, és ott csapódott be, ahol Gordon egy pillanattal azelőtt állt, hogy odébb mozdult volna. A lény felkészült egy újabb köpéshez, de nem tudta befejezni, mert Gordon a szájába ürítette a tár tartalmának maradékát.
A lény megingott, felnyüszített, mint egy megvert öleb, majd mozdulatlanul terült el a földön.
Gordon újratöltött, és a fegyver visszakerült a helyére.
Megint megtörtént. Felbukkant egy ismeretlen fenyegetés, ő pedig elintézte anélkül, hogy egyáltalán tudta volna, mit is tesz tulajdonképpen. Az összecsapás után pedig megint jelentkezett az a ridegség, és holttest iránti érdeklődés teljes hiánya.
De ezúttal Gordon ellent akart állni az érzéseinek, ezért megközelítette a lényt, és miközben teljes, és természetellenes érdektelensége megpróbálta rávenni arra, hogy forduljon meg és menjen tovább, megfordította.
Nincsenek nemi szervek – gondolta, mikor megpillantotta a lény alsó felét. – Sem egyéb látható külső szerv. Csak a sima bőr, és két rövid, tömzsi, karmos láb.
Hogy mi alapján vélte tudni mindezt, azt azonban egyáltalán nem is sejtette.
Végül természetellenes érdektelensége csak eluralkodott rajta, így felegyenesedett, miközben agyát vallatta további információkról a lénnyel kapcsolatban. Szinte megmagyarázhatatlan érzéssel töltötte el, hogy kíváncsi valamire, amiről máris többet tud, mint gondolta volna.
Mivel úgy érezte, az egymással hadakozó gondolataitól lassan becsavarodik, egyelőre ejtette őket, és elindult a helyiség másik oldala felé. Még alig hagyta el a vezérlőberendezést, mikor megérezte, hogy a híd megroggyan a lába alatt. Hátrébb lépett, és leguggolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a rácsot. Az a hely, ahol a lény őt elhibázó köpése landolt, teljesen átolvadt, és a lyuk lassan nőtt, ahogy a sav tovább oldotta a fémet.
Azonban ez a felfedezés is teljesen hidegen hagyta. Mélyet lélegezve állt fel, így a bűzös levegő megint felfedezőútra indult tüdejében.
Ez utóbbi elhamarkodott tettéért átkozva magát, gyorsan elhagyta a helyiséget az érkezésével ellentétes oldalon, abban a reményben, hogy a következő helyiségben már a szervizfelvonó várja.

← Előző Következő →