Francesco „Warzone” Poli: Felezési idő
9. Kritikus mélység / Fogságban
Az eligazítás mostanra olyan távolinak tűnt, mint a tavalyi év. Arra azonban mégis emlékezett, mennyire túlzásnak tűnt az a rengeteg ember egy ilyen kisméretű és titkos akció tartalékaként. Tiltakozni persze nem tiltakozott, hiszen a parancs az parancs; és most hálás volt ezért a katonás önfegyelemért, ahogy a távolban az eget elárasztó helikoptereket figyelte, remélve, ennyien elégnek bizonyulnak. Szerencsére a második fokozatú erősítés nem szaladt bele további nehézségekbe, miután az első fokozat tisztára söpörte az útjukat.
– Pontos létszám? – kérdezte a híradós hadnagyot, aki erre újraellenőrizte a bejövő adások naplóját.
– Az első fázisban hatvan katona, hat AH64D, és tíz F-16-os, a második fázisban egyszázötven katona, plusz öt M1A2, tíz AH64D, tíz APC, és számos közép-hatótávolságú tüzérségi löveg, uram!
– Az F-16-osok bombázónak felszerelve, ha jól sejtem? És mi van az F-22-essel?
– Az F-16-osokról jól tudja, uram, ami pedig az F-22-est illeti, technikai problémák miatt a földre kényszerült. Részben ugyanaz az oka, ami az erősítést is hátráltatta, és most néznek utána, tudnak-e helyette valami mást küldeni.
Még a prototípus nélkül is éppen elegen voltak ahhoz, hogy akár egy kisebb ország ellen is támadást indíthassanak. A csapat az ország – és néhány másik ország – legjobbjaiból állt össze, és még egy csomó olyan emberből, akik csak kicsivel maradtak el ettől a szinttől. Ha valaha is kétségei támadtak volna a feladat fontosságát illetően, az után, hogy felajánlották neki a prototípust, amit még a nukleáris fegyvereknél is nehezebben lehetett megkapni, többé már nem volt helyük. Érezte is, hogy valami nagyobb dolog bújik meg e mögött az egész mögött, mikor az aranygallérosok úgy beszéltek erről az elképesztő mennyiségű erősítésről, mintha teljes bizonyossággal tudták volna, szükség lesz majd rá. Az alapos gyanú most beigazolódott: már biztos volt benne, hogy a teljes bolygó sorsa van függőben.
– A hívójeleket megerősítették?
– Igen, uram! Az AH64D csoport Tűzmadár, az F-16-osok Sas, az M1A2 pedig Teremtmény. A teljes hadtest hívójele Káoszfelügyelet.
Még találóak is voltak, és könnyen megjegyezhetők, ez eleve legalább olyan beszédes volt, mint a mennyiségük.
A híradós visszafordult a rádióhoz, mikor üzenet érkezett.
– Itt Tűzmadár Egy SO vezérnek, az ég forró, ismétlem, az ég forró! Ismeretlen egységeket követünk nyomon, Tűzmadár Hattal elvesztettük a kapcsolatot, vétel!
Tehát a letapogató rendszer nem tévedett, az ellenség rendelkezik repülőgépekkel! A tábornok felnézett az égre, és igen, az erősítés érkezésével ellentétes irányban sötét pontokat lehetett látni. Mintha nem lenne így is épp elég gondjuk…
– Itt SO vezér Tűzmadár Egynek: további utasítások következnek, vétel, és vége.
Itt volt az ideje eligazítást tartani.
– Hadnagy, kapcsolatot kérek a teljes Káoszfelügyelettel.
A férfi csatornát váltott, egy pillanatig beszélt valakihez a rádión át, majd átadta a mikrofont a tábornoknak.
– Káoszfelügyelet, itt SO vezér. Tudom, legtöbbjüket három napja helyezték készenlétbe, és még mindig fogalmuk sincs arról, mi ez az egész. Attól tartok, nagyon rövidre kell fognom. Idegen, ismétlem, idegen célpontjaink vannak, és a fenyegetés percről percre növekszik. Ha nem állítjuk meg, katonák, nem lesz otthonunk, ahová visszatérhetnénk, úgyhogy jobb, ha az életüket áldozzák, ha ez a parancs. Tűzmadár és Sas szétszóródik, és megtisztítja az eget. A földi csapatok szintén szétszóródnak, és a hamarosan közölt LZ-k felé indulnak. Ne hagyják, hogy bármi feltartsa magukat! SO vezér, vétel és vége.
Ezzel visszaadta a mikrofont a híradósnak, aki elkezdte leadni a Black Mesa újonnan meghatározott LZ pontjait, amiket a korábbi eligazításon döntöttek el, miközben megint azért fohászkodott, hogy a támadóerő nagysága elegendő legyen.
– Fúrjuk csak át szépen! – kiáltotta Gordon, de Gina ekkorra már be is indította a tárcsa motorját, és teljes sebességgel előrelódult. A már így is erős zaj gyorsan elviselhetetlenné növekedett, ahogy a fúrófej felpörgött, és éles sivítás közepette érintette meg a dög erős páncélzatát.
– Francba! Gordon, húzd meg a katapult-kart!
Gordon azonban dermedten ült, mintha kilépett volna az időből, még csak pislogni sem tudott. A masszív HEV-t alig lassította le az ütközés, folytatta veszett száguldását az alagútban, amely alagút azonban hamarosan egy falban végződött. Gina tovább kiabált, de túl nagy volt a zaj, és senki sem merte megkockáztatni a biztonsági öv kicsatolását abban a nagy felfordulásban.
A zaj alig észrevehető mértékben erősödött, ahogy áttörtek a falon, és így láthatóvá vált, mi van mögötte: az egyik tartalék generátor helyisége, amely generátor most nekik köszönhetően üzemelt, és ők pontosan feléje tartottak. Végül Gina döntött úgy, hogy szerencsét próbál a kicsatolódással. A rázkódás azonnal kivetette a vezetőülésből, de ahhoz elég ideig a padlón tudott maradni, hogy megragadja a még mindig dermedt Gordon melletti kart, és megrántsa. A teljes utasfülke kivágódott a járműből jobb felé, egy vízmedencében landolt, majd végül felnyílt, szó szerint kilőve felfelé magából az utasokat. Gyorsan felúsztak az alig valamivel a vízszint fölött levő platformhoz, és onnan nézték végig a HEV haláltusáját, ahogy az becsapódott a generátorba. Egy pillanattal azután, hogy megfordultak, több tízezer gigavolt vonta hálóba a HEV maradványait, és a lényt, ami egy hangot sem adott ki magából, mikor a kisülések utat találtak befelé azon a kis nyíláson át, amit a fúrófej ütni tudott rajta, és elpusztították, ami odabent volt, bármi lett légyen is az.
Végül a lény mellkasa felrobbant.
A trió valami olyan undorító látványt várt, ami életük végéig kísérteni fogja őket, de a szétrepülő elektronikus alkatrészek láttán még inkább meglepődtek. A funkciójuk és kinézetük a távolság és a kellő tudás hiánya miatt felismerhetetlen volt, ám földet érve még minden egyes darab vadul pattogott egy darabig, míg a bennük levő töltés végre kisült, és elcsendesedtek. Mikor aztán már a fülük sem csengett, meghallották a hangosbeszélő szavait: „…vezérlés üzemben. F szektor tartalék hat-egy-kilences üzemen kívül. A technikai személyzet azonnal jelentkezzen a helyszínen.”
És végül minden elcsendesedett. A generátor teljesen tönkrement, a HEV-vel együtt, a szörnyeteg pedig, bár egy kicsit még mindig szikrázott, egyértelműen halott volt – vagy inkább működésképtelen.
– Mi a jó franc volt ez az izé egyáltalán…? – kommentálta Shephard a látványt.
– Ugyanaz, ami pár órája átrepült a fejük fölött. Üldözött bennünket már egy ideje – felelte a még mindig szédelgő, de egyébként készenlétben levő Gordon.
– Kit érdekel, fiúk, inkább húzzunk el. Ha sikerül végeznünk ezzel az egésszel még ma, rögtön sokkal boldogabb leszek – mondta Gina meglehetősen zaklatottan, miközben azt kereste, hogyan juthatnának fel újra. – Egyébként mi a pokol tartott fel odabent, Gordon? Csak nem ijedtél meg?
– Nem… A zaj miatt volt. Nem is tudom, mint azokkal a szonikus kutyákkal a próbapadnál. Mikor meghallom őket, megdermedek. Nem vagyok ura magamnak, nincs semmi.
– Már elnézést, de egy szót sem értek abból, amit mond… – szólt közbe Shephard.
– Én tán értettem bármit is a mai nap folyamán? Először az Etherthel kavart be, aztán…
– Állj, állj, pillanat, Etherthelt mondott? – kérdezte Shephard nyugtalanul.
– Igen, azt a vacakot elemeztem ma reggel. Úgy tűnik, ez az egész attól indult be, de hogy egy rezonancia-kaszkád hogy tudja mindezt előidézni…?
– Rezonancia-kaszkád… Igen.
Shephard megrázta a fejét, és egy pillanatig tétovázott, elmondja-e nekik. Tulajdonképpen most már a terv része voltak, nem volt értelme kizárni őket abból, amit ő maga tudott. Ráadásul ez segítene megnyerni a bizalmukat is, mert abból, ahogy most is ránéztek, látszott, még nem nagyon bíznak benne.
– Etherthel, az anyag, amit egy ma reggeli küldetésen kellett volna „visszaszerezni”. Valami oknál fogva nem találtuk meg, de aztán annak a G nevű fickónak, akiről már beszéltem, valahogy mégis sikerült. Legalábbis azt hittem, amíg be nem rakták a „destabilizátorba”, és az szépen fel nem robbant.
– Azt mondja, destabilizátor? Miféle?
– Pontosan nem tudom, de azt hiszem, ez lett volna az „A” terv az invázió megállítására, mielőtt az még egyáltalán megkezdődik. Mindenesetre az Etherthel létrehozta a rezonancia-kaszkádot, ami valahogy ránk szabadította ezeket a fickókat. És mivel elvesztettük, most az utolsó lehetőséghez kell nyúlnunk.
– A GRS bevetéséhez, igen. De volna olyan szíves valaki elmondani, mi az a GRS?
– Gordon…
– Nem, mondd el neki. Egyébként is rájönne.
– A mi forrásaink szerint genetikailag helyreállított katonát jelent. Kitörölnek egy agyat, és beültetik a legjobb katonáik egyikének személyiségét, olyanét, aki halálos sebet kapott. Ez után úgy módosítják azt, hogy azt higgyék magukról, csak egyszerű tudósok, vagy ilyesmi. Ennek ellenére nem túl nagy távolságból valahogy fel lehet ismerni őket, a jelek szerint.
– Nem vagyok egészen meggyőződve róla, hogy így működik a dolog. Nekem egy hang van a fejemben, ami beszél hozzám – mondta Gina, ám hirtelenjében kétszeresen is zavarba jött attól, hogy beismerte.
– Nem tudom, miben nyilvánul meg a dolog, mindenesetre a kísérlet kudarcba fulladt, ami megmagyarázza, miért helyezték magát ide ahelyett, hogy a frontra küldték volna.
– És… Kik is volnának azok az „ők”?
– Az ellenség. Valami másik ellenség, feltételezem.
– Van ennek köze Kleiner professzorhoz?
– Kleiner! Ismerős ez a név…
– Valóban az… Mint egy elhalványult álom – de nem tudok pontosan visszaemlékezni…
– Nézzék, hagyjuk a nagy felfedezéseket arra az időre, mikor mindennek már vége, és inkább derítsük ki, hogyan juthatunk ki innen – váltott témát Shephard.
A platform vagy két méterre volt a generátor szintjének padlójától, tőlük pedig húszméternyire, felfelé vezető létrának pedig nyoma sem volt.
– Mi van a meghajtóegységeddel? – kérdezte Gordon.
Gina ügyködött egy kicsit a kezelőszervekkel.
– Kifogyott az üzemanyag. Jellemző. Viszont odalent láttam pár ajtót. Valamelyik majdcsak felfelé vezet.
– Csak egy módon fog kiderülni… – mondta Gordon, ezzel leugrott, és alámerült, a többiek pedig hamarosan követték. Gordon megfordult, majd mindhárman rámutattak egy-egy ajtóra, és elindultak felé. Amit ő választott, az nem is túl meglepő módon, zárva volt, azonban hamarosan hangos bugyborékolást hallott. A jelek szerint Gina megütötte a főnyereményt, és most épp a felszín felé mutogatott, hogy beszélhessenek. A két férfi követte, és közben Gordon, mint már a kiképzés során is, ismét megállapíthatta, milyen kecsesen úszik Gina. Felérve egyiküknek sem kellett levegő után kapkodnia, nyilvánvalóan Shephardnak is volt valamilyen légzőberendezése.
– Jól van, úgy látszik, még nem pártolt el tőlünk a szerencse. Megvan az ajtó az Aquadome komplexumhoz, de azt nem tudom, milyen messze van az valójában. Remélem, nem fogyunk ki odáig az oxigénből. … Úgy látom, a maga felszerelésének is van oxigénkészlete. – Shephard bólintott, mire Gina folytatta: – Akkor indulás.
Ruháik segítségével könnyűszerrel merültek alá újra, ám az ajtót megszorulva találták. Gina megpróbálta megmozdítani, de a víz alatt nehéz volt megtámaszkodni. Végül Gordon vette át a helyét, és a feszítővassal sikerült felfeszítenie az ajtót. Ennek eredménye levegőbuborékok áradata lett, amit ruháik gyűjtői gyorsan befogtak, megtisztítottak és eltároltak, hogy kiegészítsék a levegőkészletet. Mindhárman beúsztak az ajtón, és hamarosan már csak a ritmikusan mozgó víz keltett némi zajt körülöttük. A folyosót nyilvánvalóan vízbetörés árasztotta el, egy látszólag üres fémhordó és néhány csomagnyi ennivalónak látszó dolog sodródott egy jó méterrel a padló fölött, odalent pedig egy felfordult és máris rozsdásodásnak indult fémtargonca hevert. „Olcsó felszerelés”, gondolta Gordon, miközben haladtak tovább, hogy egy sarkon befordulva kiderüljön számukra, a vízbetörés előtt, vagy során komolyabb károk is keletkeztek: a mennyezet több helyütt leszakadozott. A padló betondarabokkal és az erősítésükül szolgáló acélszálakkal volt tele, az előbbiek elkezdtek porrá mállani, ami felhőkben kavarogva homályosította el a látásukat, ahogy áthaladtak fölöttük.
A következő folyosó zsákutca volt, leszámítva az ajtókat. Majdnem mindegyik berozsdásodott, vagy megszorult, nyilvánvalónak tűnt, nem ilyen körülmények közé szánták őket. Az egyik végül szerencsére szinte ellenállás nélkül engedett Shephard próbálkozásának, és a trió, ötven százalékra csökkent oxigéntartalékkal, beúszott, hogy körülnézzen. Csak Gordon vette észre a táblát, ami most a padlón hevert, és félig egy betontömb borította. Nagyjából a harmadrészét tudta kibetűzni:
SZÉLYE
LÉNYE
IZSGÁ
DENCÉ
Ezután gyorsan a többiek után eredt, a legjobbakat remélve.
– Hallottátok az urat, fiúk, az ötös, hetes és nyolcas elszakad az alakzattól, és parancs nélkül tüzet nyit.
Sas Egy is hasonló parancsot adott ki kötelékének.
– Vétel, és nyugtázva, Tűzmadár Egy. Esküszöm, míg le nem szerelek, többet nem nézek sci-fi mozikat.
– Azt még meg is kell érned, Weschar. Három célpont plusz egyes nullás kilences fokon, szerintem olyan bombázó-félék lehetnek, he? – kérdezte a Tűzmadár Nyolc első pilótája.
– Nah, ha vársz egy pillanatot, hívhatod őket nyugodtan romhalmaznak is.
Kevesebb mint egy percnyi repülés után láthatóvá váltak az idegen harci gépek. Leginkább vaskos, hatalmas mantarájákra hasonlítottak, azokat idéző kecsességgel csapkodtak szárnyaikkal, bár felszíni mintáikat úgy alakították ki, hogy valami alapvetően szárazföldi dolgot utánozzanak. Viszont sokkalta halálosabb kinézetük volt, és valahogy semmi sem indokolta elfogadhatóan, hogy egyáltalán hogyan maradhatnak a levegőben. És hamarosan azt is bebizonyították, hogy sokkal többet jelentenek egyszerű lőgyakorlatnál, ugyanis gyors fordulóval feléjük indultak, hasuk alól sűrűn csapkodó elektromosság nyújtózott le egész a talajig.
– Manták. Francba, pedig hogy szerettem őket kölyökkoromban.
De csak a földet találták el, mivel a három helikopter kioldalazott a lőútjukból, feljebb emelkedtek, és kilőttek egy-egy Firestorm rakétát, amik elhúztak jobbra, balra, és középütt a kijelölt célpontjaik felé, amelyek hamarosan újabb pofont kaptak a helikopterek mögül az ellenségre rárepülő F-16-os Sidewinder rakétái képében.
A három hajó azonban, bár egy pillanatra mintha megrémültek volna, a levegőben maradtak, majd alakzatot bontottak, miközben újabb fények gyúltak rajtuk, amiket a pilóták eddig nem láttak.
– Na, ezért utálom én a közelharcot.
Ezek voltak Weschar utolsó szavai, ahogy egy szuperforró plazmavillám lobbant el az egyik hajó körpásztázó lövegtornyából, és gyorsabban ütötte át a helikoptert, mint ahogy ő, vagy pilótatársa bármit is tehettek volna.
Víz alatt elég nehéz megkülönböztetni a hangokat… De a morgás az akkor is morgás. Vagyis inkább több, rövid mordulás gyors egymásutánban, valahol a távolban.
Aztán egy sarkon túl igazán rájuk tört: még tíz méterről is jól látható volt, hogy a dög hatalmas, barna, cápaszerű valami, éles fogakkal, és egyáltalán nem barátságos viselkedéssel. A Glock Gordon kezében termett, és neki nem volt ideje eltöprengeni, miért pont az, és nem például az MP5, vagy a puska, ugyanis a bestia hangos dobbanással egy láthatatlan falba ütközött, majd a korábbiaknál hangosabban és sűrűbben többször felmordult, végül elfordult.
Egy megfigyelőablakot találtak, vagyis biztonságban voltak. Legalábbis úgy tűnt. Gordon eltette a fegyvert, és tovább úszott. A folyosó egy lépcsőben folytatódott, a fokok pedig kiemelkedtek a vízből. A trió végre lélegzethez juthatott, a HEV-k különleges felszíne pedig pillanatok alatt megszáradt, Shephard ruhája azonban csurom víz maradt.
– Jut eszembe, Shephard… Az a felszerelés nem éppen kincstári, igaz? – adott hangot Gina Gordon gondolatainak.
– Hát… Nem. Tulajdonképpen ezzel kapcsolatban is jól sötétben hagytak, de az biztos, van benne valami pajzs, retinális fényerősítő, HUD, és még pár egyéb dolog. Azt hiszem, valahol a maguk HEV-jének a megfelelője.
– Fényerősítő… Hogy miért nem jutott ez az eszükbe, ez a beépített lámpa párszor majdnem a halálomat okozta – jegyezte meg Gordon.
– Tudod miért: ezek prototípusok. Te is hallottad a szóbeszédeket, és elmondom, mind igaz: ez a vacak sosem ment keresztül valódi tesztelésen. Mi jövünk rá a hiányosságaira és hibáira, itt élesben – mondta erre Gina.
– Nos, ha mindezt túléljük, biztos, hogy hosszan el fogok beszélgetni a tervezőkkel, főleg azokról a vic…
Egy emberi sikoly, majd az azt követő csobbanás fojtotta Gordonba a szót. Mindannyian felsiettek a lépcsőn, és azt látták, valaki a medencébe esett, és most kétségbeesetten küzd az ott levő lénnyel. A fekete férfi megpróbált a medence szélére úszni, Gina pedig a segítségére sietett volna, de a szörnyeteg előrontott a felszín alól, többméternyi magasságba lökte a tudóst a levegőbe, aki végül a lény nyitott szájában végezte. A csontok roppanását hamarosan eltompította a víz, ahogy a lény végül alámerült, zsákmányát magával húzva.
Végül csend lett, és a felszínre törő vér eloszlatott minden reményt a férfi menekülését illetően.
– Istenem… Istenem… Istenem…
Valaki volt még ott. Mindannyian felnéztek, és egy fémhidat láttak a medence fölött, ami egy ketrechez vezetett. A ketrecben volt valami, amit Gordon nem igazán tudott kivenni, az átjáró pedig egy ajtóból indult ki odafent, ahonnan egy férfi bámult lefelé döbbenten.
– Istenem… Ne…
– Uh, sajnálom, nem tehettünk érte semmit… – próbálkozott Shephard.
A férfi lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni magát. Zihált, és alig volt magánál, de igyekezett megszólalni.
– Én… Calgar professzor vagyok. Az… Az a dög megette Zemacot!
– Uram, nyugodjon meg, kérem. Felmehetnénk? – kérdezte a kíváncsiságtól hajtott Gina.
– Igen, azt hiszem… A lépcső arrafelé van… Istenem…
A trió egy nyíláshoz indult, ami nagyjából a fenti közelében volt, csak a földszinten, és felsiettek a kis vezérlőhelyiségbe. Calgar közben a földre roskadt, igyekezett megnyugodni.
– Jól van… Csak szép lassan. Mi az ördög az az izé?
– Az… Hát, nem vagyok biztos benne. – A férfiban a kérdés hallatán működni kezdett a tudósösztön, és ettől sokkal nyugodtabbá vált. – Azt mondták, a Csendes-óceánban találták, de már egy felületes DNS analízis megmutatta, hogy még csak nem is földi származású. Elég nyugodt volt, legalábbis ma reggelig, mikor ez az egész zűrzavar kezdődött, és jöttek a szörnyek, és elkezdtek lőni, ÉS ÖLTEK, ÉS…
– Nyugalom, nyugalom.
– Igen, persze… És… Nézzék, a víz percről percre emelkedik, így Dr. Zemac meg akarta próbálni megölni a lényt, és bekapcsolni a szivattyúkat, mielőtt az egész szektor víz alá kerül. De az egyetlen fegyverünk egy cápa-elleni idegméreg-nyilas számszeríj, az viszont bent van a megfigyelőketrecben. Valami elvonta a figyelmét, megcsúszott, és beleesett a… – Calgar megint becsukta a szemét, megpróbálva elfelejteni a látványt. – Istenem…
– Értem. És… Tulajdonképpen milyen messze vagyunk az Aquadome Kettőtől? – tért a lényegre Gordon.
– Az Aquadome Kettő? Hát… Tulajdonképpen nem messze, de az átjárók le vannak zárva. Nem tudom, mik ezek az izék, de a fő közlekedési utakat elpusztították.
– Úgy érti, van más út is?
– Igen, a medence leürítő rendszere a központi víztisztítóhoz vezet, onnan pedig könnyedén… De egyáltalán kik maguk?
Shephard úgy látta, a férfi kezd egyre józanabbul gondolkodni, hiába az események hatása, mégiscsak szakember volt.
– Nos, mi… Megpróbálunk véget vetni ennek az egésznek. El kell jutnunk a rakétasilókhoz az Aquadome Kettőn túl, de kicsit elakadtunk – mondta Gina.
– Hát… Gondolom, ha további magyarázatokat kérnék, attól csak nőne a zűrzavar, azt meg nem hiszem, hogy rá tudnám venni magam, hogy önökkel tartsak, akár megengednék, akár sem. Ha meg akarják próbálni, legfeljebb szerencsét kívánhatok.
– Rendben, fiúk, akkor kell egy terv.
– Szórjuk tele a medencét gránátokkal. Azok víz alatt is felrobbannak – javasolta Gordon.
– Nincs elég gránátunk egy ekkora vízfelület beterítéséhez – vetette ellen Shephard.
– Akkor marad a jó öreg géppisztolytűz – mondta Gina.
– Nem látjuk elég jól azt az izét, ráadásul olyan mélyen van, hogy a lövedékek annyira lelassulnának, hogy már nem tennének kárt benne. Az meg szóba sem jöhet, hogy a vízben próbálkozzunk, a lassulás ugyanaz lenne, ráadásul csak a pisztolyomat használhatnánk.
Gordon csak ezután hallgatott el, mikor egyáltalán tudatosult benne, mit is beszél tulajdonképpen.
– Pisztolyom nekem is van, Gordon. De egyébként is valami őrültséggel kell megpróbálkoznunk, nem?
– Pontosan – mondta Gordon, gyors pillantást vetve a ketrecre. – Abba csak egy ember fér bele, úgyhogy valakinek le kell menni vele, és lepuffantani a dögöt. Ki a legjobb lövész közülünk?
– Ahogy én láttam, mind elég jók vagyunk. De, Shephard, maga biztos kapott mesterlövész-képzést.
– Hát… Jól van, én voltam a legjobb az osztagból.
– Akkor magáé a ketrec. Szemmel tartjuk majd az ipari kamerákkal, de azért próbáljon gyorsan végezni.
– Értettem, uram, ööö… asszonyom.
Shephard ezzel a ketrec felé indult a hídon, de majdnem lecsúszott. Az átjáró felszíne tiszta zsír volt, nem csoda, hogy az a szerencsétlen leesett, mikor a közeledő beszélgetés elterelte a figyelmét. Adrian leereszkedett a ketrecbe, magához vette a számszeríjat, és leeresztésre kapcsolta a függesztő szerkezetet. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy az leszakadt, és ő a ketreccel együtt a medencébe zuhant.
– Foxtrot, valami újság?
– Negatív, uram. Beléptek abba a helyiségbe, aztán eltűntek a szenzorokról. A generátor meghibásodását észleltük, de ez minden. Úgy látszik, a teljes szektorra kiterjednek a hibák.
– Akkor csak várhatunk – mondta, majd frekvenciát váltott. – Kettes és hármas csoport, jelentést.
– Pozícióba álltunk, uram, várjuk az érintkezést.
– Ne feledjék, Freeman meg a csaj veszélyesek, ne becsüljék alá őket. És tartsák észben, élve akarom mindkettőt!
– Nyugtázva. Vétel, és vége.
Az utolsó csoport is elfoglalta a helyét, a nyavalyások most már nem menekülhettek, hacsak nem tudnak teleportálni. Végük lesz, egyszer s mindenkorra.
Csapdában rekedt a ketrecben! A kábel elpattant, a ketrec felborult, ő pedig hason feküdt benne; a kijárati nyílást a függesztő szerkezettel együtt leszakadt betontömb torlaszolta el. Valószínűleg vízszivárgások gyengítették meg az egész mennyezetet. „Balszerencse, mi?” gondolta, miközben eredménytelenül igyekezett odébb tolni a betondarabot.
Több, gyors mordulás hallatszott, és a lény feléje lódult. Sokkal lassabban, mint azt szerette volna, célra emelte a számszeríjat, és kilőtt egy nyilat, ami elrepült, pontosabban elúszott abba az irányba, amerre a szörnyeteg két másodperccel korábban volt. Elszámolta, és már csak négy lövése, meg egy tartalék tára marad.
Újra célzott, de ezúttal megvárta, hogy a lény egyenesen feléje ússzon, ahelyett, hogy oldalra haladna. A szörny közelebb jött, Shephard lőtt, és a nyíl majdnem teljes sebességgel csapódott be, de nem volt hatása; annak az izének erős bőre lehetett.
Ekkor két csobbanás hallatszott odafentről gyors egymásutánban: Gordon és Gina siettek a segítségére. Azonnal tüzet nyitottak pisztolyaikból, és lőttek, amilyen gyorsan csak tudtak, ám annak ellenére, hogy a legtöbb lövés talált, ártalmatlanul pattantak le az áthatolhatatlannak tűnő kültakaróról.
Egy szerencsés lövés azonban eltalálta a lény egyik szemét, amitől az dühöngeni kezdett. Gordon felé rontott, tátott szájjal próbálva belé harapni, és a szájába záporozó lövedékek csak lelassították egy kicsit, mielőtt állkapcsa Gordon HEV-je köré zárult volna, hiába próbálta ő a feszítővassal kitámasztani, az ugyanis rövidnek bizonyult.
Gina megragadta a dög uszonyát, és megpróbálta lerángatni Gordonról, kinek pajzsai már nem sokáig bírhatták. Ekkor két sikeresen kilőtt nyíl csapódott a lény szájába, és az vonaglani kezdett a fájdalomtól. Az állkapcsa szétnyílt, így Gordon kiszabadult, Gina pedig gyorsan elengedte a dögöt, mikor az vadul megfordult, de ekkor talált a harmadik nyíl is, és az élettelen test végül süllyedni kezdett a medence alja felé.
Az oxigénszintjük ekkorra elérte az ötven százalékot, és ha nem tesznek valamit gyorsan, Shephardra a biztos fulladás vár.
Próbálták megmozdítani a betondarabot, de az mintha összenőtt volna a padlóval, mozdíthatatlannak bizonyult, és a ketreccel sem jártak jobban. Gordon végül jelzett Ginának, hogy húzódjon távolabb, majd bedugott egy gránátot a betonlap és a padló közé, kihúzta a tűt, és ő is elhátrált.
Shephard lekuporodott, és ámulva figyelte, ahogy a robbanás úgy vitte szét a betontömböt, hogy feléje egy szilánk sem repült, a következő pillanatban pedig szabad volt.
Három másodperccel később levegőtartaléka kimerült, de már töltődött is, mert akkorra már a felszínen volt.
– Ezt meg hogy az ördögben csináltad, Gordon?
– Reggel óta ezt magyarázom: nem tudom. Csak nekifogtam, és megcsináltam, rendben?
– Nem, nincs rendben. Az ilyesmitől egyszerűen sikíthatnékom támad!
– Nyugi, Gina, nyugi! Csillapodj.
– Miért kéne lecsillapodnom? – kérdezte Gina hangosan, majd a szája elé kapta a kezét, mikor a két férfi rásandított.
– Na, ezzel egyenlítettél, úgyhogy ne kérdezősködj, és neked sem kell beszélned a… Hangról.
– Ő is egy GRS. Még szép, most már teljesen biztos vagyok benne, és valószínűleg azt is tudom, miféle… Vagy pontosabban, hogy ki is ő.
A trió egy pillanatig zavartan ácsorgott, majd Shephard nógatta mozgásra társait.
– Indulhatnánk? Akár tetszik, akár nem, a világot még mindig meg kell mentenünk.
A semmi közepén kötött ki. Az egyhuzamban levezetett kilométerek kifárasztották, és most kiderült, hogy a helikopterek egy fennsík környékén gyülekeznek. Egy nagy, több négyzetkilométerre kiterjedő fennsík körül, de miért pont ott? Hamarosan választ kapott a kérdésre, a teleobjektívvel ugyanis észrevett valamit, valamit, ami nem emberi készítésű volt, és a fennsík fölött repült. Több képet is készített, amelyek annyira élesek lettek, hogy hosszasan kellett volna bizonygatnia, nem hamisítványok. Felgyorsítva vezetett tovább a fennsík irányába, de aztán megállt megint.
Már hallucinál is?
Nem. Tényleg a fennsík tűnt el egy pillanatra, és adta át a helyét egy hegyláncnak. Aztán megcsinálta még egyszer. Igen, valami nagyon, nagyon, NAGYON nagy dologra bukkant. Azonban az üzemanyaga mostanra már majdnem elfogyott, és még két kilométer választotta el a fennsíktól. A nap viszont már lemenőben volt, és egy séta most kimondottan jót tett volna neki.
Néhány halk csobbanással érkeztek egy tárolóba a lefolyócsőből. Mivel Calgar professzor túlságosan rémült volt ahhoz, hogy magukkal hozzák, nehéz szívvel hagyták sorsára, majd leeresztették a medence vizét, követve azt ebbe a helyiségbe, ahol könyöknyi magasságban állt a víz.
– Undorító – jegyezte meg Gordon, bár sokkal inkább tűnt bosszúsnak, semmint igazán undorodott volna.
A víz éppen elég mély volt ahhoz, hogy csak nehezen lehessen kivenni a padlót, így aztán amint észrevettek egy, a felső gyalogjáróra vezető létrát, felmásztak. A trió végighaladt a fémjárdán, lépteik dübörgésnek tűntek az egyre inkább egy ciszternára emlékeztető hely csendjében, amit csak szórványos csöpögés és az áramló víz hangja tört meg. Egyetlen kijárat volt csupán, azon tervezték a távozást.
Ahogy odaértek, ösztönösen cselekedtek: Gina balra, Shephard jobbra lépett, Gordon pedig középre állt a háromemberes ajtónyitáshoz. A többiek az MP5-öst készítették elő, Shephardnak azonban még mindig csak a Desert Eagle-je volt meg, így azzal pásztázott végig a következő helyiségen, mikor Gina kinyitotta az ajtót, és mint a többiek, ő is tisztának találta azt. Odaát több láda volt egymásra pakolva, de mégsem úgy nézett ki, mint valami raktár, és miután bementek, és körülnéztek, az ott talált vízkezelő berendezések is ezt a feltételezést támasztották alá. Gordon, leginkább kíváncsiságtól hajtva előszedte sokat próbált feszítővasát, és zajosan felfeszegetett egy ládát, amiből néhány ismeretlen tartalmú csomag, valamint egy doboz került elő, amiben a felirat szerint egy készlet idegméreggel kezelt, számszeríjhoz való nyílvessző volt.
– Ennek még hasznát veheti – mondta, átpasszolva azt Shephardnak, aki felbontotta a dobozt, és a nyilakat elrakta a mellvért tárolójába, arra gondolva, sosem lehet tudni, mikor válhat szükségessé az orvlövészkedés.
– Rossz érzésem támadt, fiúk… – mondta Gina. – Shephard, tartsa nyitva a szemét.
– Vettem.
Adrian városi álcaruhája nem illett valami jól a szürke betonfalakhoz, ezért meggörnyedve lépett ki a bal oldali átjáróba, ahol több láda adott fedezéket, és addig ment, míg olyan helyet talált, ahonnan beláthatta az egész helyiséget. Az nem volt különösebben nagy, ellenben épp elég csendes ahhoz, hogy még óvatos lépteik zaja is kiválóan hallható legyen bárki – vagy talán inkább bármit kellene mondani? – számára. Középütt egy átlátszó aljú emelvény volt, alatta egy üvegfalú víztartállyal, rajta pedig további berendezésekkel. Egy pillanatra eltöprengett, mire lehet jó, de ekkor Gordon ujjával csettintve figyelmet kért, majd egy nagy ajtóra mutatott a Shephardhoz képest legtávolabbi falban. A mellette levő tábla vagy azt jelezte, hogy az ajtó visszavezet az Aquadome-hoz, vagy azt, hogy a sínrendszerhez visz, bár a jelenlegi elhelyezkedésükből sokkal valószínűbbnek tűnt az első lehetőség.
Shephard maradt, ahol volt, a rejtekhelyén, készen arra, hogy tűzfedezetet adjon. Ám végül a tétlen szemlélő szerepét kellett játszania, mikor vagy húsz városi álcás katona nyomult be három oldalról, körülvéve a menekülni próbáló párost, akiket végül egy gránát lökéshulláma terített le.
Keresgélni kezdett a rádiófrekvenciák között, és hamarosan meg is lett az eredménye.
– …működnek. Tényleg működnek!
– Akkor legközelebb eleve az EMP-kkel nyitunk, úgyhogy nem kell többet vesződnünk az ilyen anyaszomorítókkal.
Az egyik férfi a két energia nélkül maradt testre köpött.
– Na most próbáljatok cseszegetni minket!
Egy másikuk Gordon mellé lépett, és a pajzs védelme nélkül maradt fejébe rúgott.
– Ezt Gerráért, te szemét!
– Nyugi, Alson, nyugi… De tényleg, visszavigyük ezeket egyáltalán a jó öreg 12-H silóhoz kivallatni, vagy öljük meg őket most?
Egy pillanatig töprengtek a javaslaton, végül egy újabb szólalt meg közülük.
– Ugyan már fiúk, vallatás! Az sokkal szórakoztatóbb, megölni meg egyébként is meg fogjuk őket!
Erre többen kuncogni kezdtek, majd nyolcan közülük, négyen-négyen mindkettőt, felemelték az áramtalanított ruhákat, és miközben viselőiktől csak néhány rémült pillantásra tellett, ahhoz az ajtóhoz indultak velük, amire korábban Gordon mutatott.
A 12-H siló. Pont ott ütöttek tábort, ahová menniük kellett… „A balszerencse nem ismer határokat” gondolta Shephard, de ennek ellenére tennie kellett a dolgát. Amint mindenki távozott, magához vette Gordon elhagyott MP5-ösét, hogy pótolja vele a sajátját, és az ajtóhoz ment, hogy kikémleljen. Nem volt valószínű, hogy észreveszik, mert a katonák sokkal inkább csak nevetgéltek, a magatehetetlen párost heccelték, és egyébként is, épp hazafelé tartottak.
Több mint húsz percig követte őket, míg végül kiértek a szabadba. A sivatagi nap még mindig melegen sütött, pedig a nap már a végéhez közeledett, úgy hat-hét óra felé járhatott. Pontosan ugyan nem tudta, de az biztos volt, hogy a katonákat egy Chinook várja. Shephardnak nem nagy kedve volt kimerészkedni a szabadba, főleg azután, hogy észrevette, amint egy F-16-os és egy Apache elszáguld egy, a távolban látható ismeretlen légi járművet üldözve. Az valószínűleg azok egyike lehetett, amik lelőtték az Osprey-jukat, és ezzel majdnem megölték őt is.
A gépek gyorsan eltűntek a látóteréből, így inkább a fontosabb dolgokkal kezdett foglalkozni ismét, a Chinook ugyanis közben megtelt, és felszállt, azonban néhány épülettömbbel odébb le is ereszkedett ismét. Vagyis a 12-H siló közel van… De hogyan jusson el odáig? Az egyetlen lehetőségnek az Aquadome kínálkozott. Megfordult, és az idejövet már észrevett jelzéseket követve elindult visszafelé, igyekezve minél gyorsabban, és minél észrevétlenebbül mozogni. Nem sok vesztegetni való ideje volt.
– Nem vagyunk egyedül, testvérem! Nem vagyunk egyedül!
– Egy ssszót se! Tűnj el!
G a fejét fogta beszéd közben.
– Mi van, G? – kérdezte D, felnézve egy konzolról.
– Nem vagyunk egyedül? – kérdezett vissza G.
– Persze, hogy nem, maga aztán igazán tudja. Mi ütött magába hirtelen?
A sovány férfi a fejét rázva próbált megszabadulni a gondolatoktól.
– Semmiség. Jobb lesssz inkább folytatnunk.
– Hát, amíg Shephard vissza nem jön a csomagunkkal, gyakorolhatjuk, ahányszor csak akarjuk, de nem lesz valami valósághű.
– Csak hallgasson rám, most az egyssszer. Mikor megnyitjuk az átjárót, már teljesen készen kell állnunk…
Amint a szörnyek észrevették, elkezdtek feltöltődni. „Szolgák” – jutott eszébe, amit az eligazításon hallott. Azonban nem volt ideje harcba bocsátkozni, így egy negyven milliméteres gránát eleresztése után tovább futott, majd átugrott néhány sín fölött, továbbra is néhány Szolgával a nyomában. Jobbra pillantott, elég hosszan ahhoz, hogy felismerje, ismét közel jár a baleset helyszínéhez. Ha Gordon meghúzta volna azt a kart, mikor mondják, most nem csücsültek volna ebben a szószban.
Mindenesetre benne voltak, így nem tétlenkedhetett. Lerobogott egy emeletnyi lépcsőn, egy nemrég kinyitott, és szemmel láthatóan ritkán használt kis ajtóhoz. A PCV cipelése szinte egyáltalán nem lassította le, úgy látszott, sikerült lehagynia ellenfeleit. Most már csak léptei csaptak észrevehető zajt, ahogyan a környezetét gyorsan átvizsgálva haladt előre a jellegtelen beton- és szürke acélfalak között, amiből a létesítmény legnagyobb része állni látszott. Egy sarok közelébe érve tűzharc nyomaira lett figyelmes, a bal oldali falat lövésnyomok tarkították, a sarok mögül pedig egy kar lógott ki a földön.
Lelassított. Sietett ugyan, de ez még nem volt ok arra, hogy ostoba figyelmetlenségből meghaljon. Mikor kikukucskált a sarok mögül, egy pillanatra hatalmába kerítette a padlón heverő lemészárolt emberek látványa. Összesen több mint tízen voltak, többen az utolsó leheletükig küzdöttek, néhányukat visszavonulás közben találtak hátba. De mindannyiuk arcán rettegés tükröződött, legalábbis azokén mindenképpen, akiknek maradt felismerhető arca. A támadóknak szerencsére nem volt nyoma.
Elolvasta a mészárlás helyszínének falán levő vérfoltos tábla feliratát: Alfa Laboratórium. A jelzés a folyosó vége irányába mutatott. Sietve indult útnak, ellenőrizve a táblákat az ajtókon. A legtöbbjüket vagy berobbantották, vagy elbarikádozták, mint ahogy a folyosó végén levő kereszteződést is, ahol egy lift is volt. A jelzés szerint az vitt az Alfa Laboratóriumhoz. Amekkora szerencséje volt, sejthette volna, hogy pont a leghosszabb útvonalat sikerült megtalálnia.
Az ajtót kinyitva a liftet tökéletes állapotban találta, a szörnyek eddig nem jutottak el. Ez pedig azt jelenthette, hogy talán könnyű dolga lesz áthaladni a területen, azonban kiderült, ostobaság volt ezt feltételezni. Miután a lift csendben, és gyorsan aláereszkedett, csak újabb tönkretett berendezések, és további tűzharcok nyomai fogadták egy helyiségben, ami aznap reggel még egy szépen rendben tartott előcsarnok lehetett.
És itt is holttestek hevertek mindenfelé.
Tudta, hogy az ellenfelek halálosak, ennek már bizonyos mértékig korábban tanúja volt. De nem csak halálosak voltak, hanem nagyon hatékonyak is. Megölni mindenkit, azután továbbmenni, lehetőleg minél több berendezést sértetlenül hagyva. És persze intelligensek voltak, ezt is tudta, mert valószínűleg úgy vélték, az a technológia, amit egy ilyen helyen találhatnak, tovább növelheti hatalmukat. „Gonosz idegenek támadása a Föld ellen” – gondolta, és egy pillanatra eltöprengett, minek tartotta volna ezt az egészet akár csak három éve: egy rossz mozifilm történetének. Most pedig holttestek, a leszakadt álmennyezet darabjai és barikádok között sietett át, hogy eljusson a fogadófülkéhez. Az üveg mögött nem volt senki, hogy ellenőrizze a személyazonosságát, legalábbis élő ember már nem, bár nagyon sötét volt odabent. Ráadásul az ajtót, amit a fülkéből őriztek volna, egyébként is kirobbantották a helyéből.
Mikor elindult, hogy belépjen, elektromos sercegés ütötte meg a fülét az ablak felől, amin át most erős zöld fény ragyogott.
Tudta, hogy ez nem jót jelent.
Berohant az ajtón, így egy keresztben futó folyosóra jutott. Balra fordult, mert jobbra észrevette azt az ajtót, ami csak a fülkébe vezethetett, és ahonnan most nem emberi rikoltozás hallatszott. Bármi hallatta is, ilyet nem hallott mindeddig. Azonban csak valamilyen, az eddigieknél is fejlettebb idegen katona lehetett, ezért aztán jobban szerette volna messzire elkerülni.
Az ajtók egyikén sem talált az Alfa Laborra utaló feliratot, így végigment a folyosón, és végül eljutott magába az Aquadome-ba. Mintha egy nagyon drága akvárium lett volna, a falak körülötte teljesen átlátszóak voltak. Sőt, egy ponton túl még a padló is, valószínűleg azért csak onnan kezdve, hogy az embereket belépve ne ijessze meg az érzés, hogy mindjárt a vízbe csobbannak. De ami igazán jó volt az egészben, hogy nem tapasztalta azt a „lencsehatást”, amitől megfájdult a feje, mikor az osztálytársaival a londoni Aquariumban járt, úgy érezte örökkévalóságokkal ezelőtt. Azonban nem volt ideje ámuldozni, mert már idáig hallotta a dörömbölést a fogadófülke ajtaján, ezért átsietett az átlátszó folyosó másik végébe az ottani ajtóhoz, ami az ott talált tábla szerint a soron következő célja volt.
Azonban az ajtót retina-letapogató őrizte, ami ugyanolyan masszív volt, mint az ajtó, amit nyitott.
– Attól tartok, azt egyedül nem fogja tudni kinyitni.
A hang az ajtó közelében levő pult felől szólt.
– Ki maga?
– Klad professzor vagyok. A megfigyelőfülkébe bújtam el azok elől a… lények elől.
– Nézze, hosszasan magyarázhatnám ezt a történetet, de minél gyorsabban el kell jutnom az Alfa Laboratóriumba. Ráadásul egy ilyen dög itt jön mögöttem. Tud segíteni?
– Az Alfa Laboratórium… Ah, igen, nincs messze, bár remélem…
– Segít, vagy sem?
– Igen, igen, persze. Nyomja csak meg azt a zöld gombot a teleport vezérlőpultján. Az a ketrecszerű szerkezet az, a folyosó közepén.
Shephard odasietett, és mikor megnyomta a gombot, a gép egyre magasabb és magasabb hangon zümmögni kezdett, míg végül egy vakító villanás után egy zárt védőruhát viselő férfi jelent meg a semmiből a gép belsejében. Az alak kilépett, és levette a sisakját.
– Phű, utálom a teleportokat. Inkább valami jobban tesztelt felszerelést építettek volna be, mint például…
Ekkor azonban meghallotta a fülke felől hallatszó dörömbölést, rémült arckifejezést öltött, majd odasietett a retina-letapogatóhoz. Az ajtó hussanva feltárult, ők pedig beléptek a belső kamrába, épp akkor zárva vissza az ajtót, mikor hangos reccsenés hallatszott. Csak egy kis időt nyertek.
– Ahogy gondoltam – jegyezte meg Klad.
A következő folyosón három nagy víztartály sorakozott a bal oldali fal mentén, mindegyikben volt valami, ami távolról sem tűnt földi eredetűnek. Továbbsiettek, de a folyosó további részét beomolva találták.
Az ajtón ekkor dörömbölés kezdődött, amit azonban teleportálásra utaló elektromos zajok előztek meg. Gyorsan kellett cselekedniük.
– Jól van, ide be!
Klad kinyitott egy újabb retinaolvasóval védett ajtót, majd bezárta kettejük mögött, és beindított egy gépet, ami úgy nézett ki, mint azt a teleporter, amit valamivel korábban használtak.
– Ha be tudnám állítani, hogy… Tessék, befelé, gyorsan! – Klad ezzel belökte Shephardot a fémketrecbe, aminek ajtaja becsukódott mögötte, a zümmögés magassága pedig ingadozni kezdett.
– Ez egy régi gyártmány, remélem, nincs baja…
Egy kék gömb formálódott Shephard előtt a ketrecen kívül, melynek fénye hamar vakítóvá erősödött.
– Ez az… Gyerünk már…
Ekkor elektromos kisülések csaptak ki a gömbből a vezérlőpult felé.
– Neee…! – kiáltotta Klad, majd a robbanás egy jó méterre a levegőbe emelve a falnak csapta, és végül öntudatlanul zuhant a földre.
– Francba!
Shephard megpróbált kijutni, de bentről nem lehetett megállítani a folyamatot. Ráadásul az ellenség már a legutolsó ajtó mögött járt, most már folytatnia kellett, remélve a legjobbakat. Azonban halálfélelem tört rá, mikor a gömbből további kisülések kezdtek csapkodni véletlenszerűen, eltalálva egy számítógépet, egy betondarabot, majd az ajtót. Megfordult volna, hogy szembenézzen a magasabb rangú szörnnyel, ami elhozza neki a halált, de nem tudott. Úgy érezte, mintha zuhanna, egyenest a semmibe.
A tábornok már szinte vidám volt, mikor a helikopter földet ért. Amint az a két alak újra megjelent a szenzorjaikon, már rajtuk is voltak. És most, jöhet a bosszú! Azonban miközben végignézte, ahogy a párost behozták a helikopterből az épületbe, lehiggadt. Összpontosítás, kötelesség, nem pedig vérszomj. Legalábbis nem először. A bosszú olyan étek, amit a legjobb nyersen fogyasztani.
– Uram, Foxtrot jelenti, hogy több energiaforrás jelent meg nem túl messze a föld alatt.
– Olyanok, mint ez a kettő?
– A mintázat hasonló, de még nem erősítették meg. A jelentés szerint a semmiből bukkantak fel, és elindultak. Szám szerint öt van, uram.
– Nos… Helyezzék teljes készültségbe a bázist.
– Mar így is teljes készültségben vagyunk, uram.
– Akkor reméljük, azok a nyavalyások elkerülnek minket.
– Nyugtázva, uram!
A tábornok megfordult, és kuncogva üdvözölte Gordont és Ginát.
– Lám, lám… Aki nem hal meg, azt elkapják, és utána ölik meg, nem igaz? Vigyék be őket!
Ezzel követte a nyolc férfit, amint azok beléptek a főépületbe. A tábornok megnyomott egy gombot egy távvezérlőn, mind beléptek az ajtón, majd egy újabb gombnyomás következett ugyanazon a szerkezeten.
– Már elmondtam, amit…
CSATT!
– Beszélj, nyomorult! Jól tudom, hogy…
– Zárják be, őrnagy. Sokkal érdekesebb beszélgetőtársakat kaptunk.
A párost ledobták egy-egy székre.
– Szedjük le róluk ezeket a vacakokat, rendben?
Ketten megpróbálták kinyitni Gina ruháját, végigtapogatva az egészet. Ő persze próbált ellenállni, de a kikapcsolt ruha továbbra is túl nehéz volt ahhoz, hogy nyakon alul bármijét is egy milliméternél jobban megmozdíthassa. Viszont a katonák sem jutottak eredményre.
– Hogy lehet ezt kinyitni?
– Kell lennie valami vészkioldónak meghibásodás esetére…
A katonák négyre szaporodtak Gina körül, és hasra fordították. Ezután megemelték a HEV-t a gerinctáji tartónál, mire a rögzítő kapcsok kioldottak. Mikor Ginát kihúzták a ruhából, a sivatagi meleg úgy rontott rá csak alsóruhával takart testére, mintha egy nyitott kohó elé vitték volna a ruha ideális belső hőmérséklete után. Ezután Gordon is sorra került, és mint ahogy Gina, ő sem ellenkezett, de nem is segített. Végül durván egy-egy székhez kötözték mindkettejüket, és a legmagasabb rangúnak látszó katona beszélni kezdett.
– Hadd mutatkozzam be: Gandahar tábornok vagyok. Szólíthatnak „uramnak”, de akár apucinak is, ha úgy jobban tetszik. Ne aggódjanak, nem ölöm meg magukat. Csak épp elég közel kerülnek majd hozzá, azután pihenhetnek, és utána hagyom, hogy pár emberem is végigcsinálja ugyanezt. Nem lesz könnyű haláluk.
Mindketten grimaszt vágtak. Most már csak Shephard tehetne valamit… Ha időben ide tudna érni.
A számítógép… A betonoszlop… És az ajtó. Mind ott voltak, a medence alja felé süllyedve. Ösztönösen felfelé úszott, de mikor rájött, itt nincs vízfelszín, amit elérhetne, más kijáratokat kezdett keresni. Végül az egyetlen olyan felé indult, ami sokkal inkább nézett ki leeresztő csőnek, mint a többi.
Hamar kiderült, hogy lefelé nem mehet tovább a csőben levő rács miatt, de valamivel magasabban észrevett egy nyílást. Egy kicsi, és sötét karbantartófülkét talált, valószínűleg különleges szükséghelyzetekre, mert az ott levő felszerelést masszív, vízálló dobozok őrizték. A folyosó hamarosan újra víz alá vezette, amit követve végül egy másik medencébe jutott, amit kicsi, fehér, féregszerű teremtmények népesítettek be.
Ártalmatlannak tűntek, így gyorsan folytatta útját a következő víz alatti átjáróhoz, ami szerencsére egy zsilipben végződött. Csak a gombot kellett megnyomnia, mire a víz máris elkezdett kiszorulni, ahogy a kamra nyomás alá helyeződött. Kilépett, próbálva olyan csendesen mozogni, amennyire a betonpadlón nyikorgó vizes bakancsai lehetővé tették, és úgy látta, ismét visszaért a folyosók labirintusába. Itt is tűzharc nyomai látszottak, és testek hevertek szerteszét, amikről gondolatai visszatértek Kladhoz, aki mostanra már biztosan halott volt.
Klad professzor. Emlékezni fog erre a névre, mert mikor mindennek vége lesz, és a világ megtudja, mi történt, az ő nevének is szerepelnie kell majd a történelmi évkönyvekben, méghozzá hősként feltüntetve. Ugyanúgy, ahogy az F szektor kórházában dolgozóknak, D-nek, G-nek, és persze mindazoknak, akik segítették Gordont és Ginát eddigi útjuk során.
Ez azonban még csak a jövő, és neki gondoskodnia kellett arról, hogy be is következzen.
Szerencsére az Aquadome a jelek szerint elég nagy volt ahhoz, hogy még az itt dolgozóknak is eligazító táblákra legyen szükségük, hogy el ne tévedjenek, és miután áthaladt egy tönkrement röntgen-letapogatón, már csak egy ajtó választotta el az Alfa Hidrofauna Tanulmányi Laboratóriumtól.
Ha a korábban látott átlátszó falú labor csodálatosnak tűnt, ez legalább kétszer annyira az volt, és nem csak a kétszeres mérete miatt, hanem mert ebben sokkal több példány élt. Földi lényre leginkább csak távolról emlékeztető változatos vízi élőlények úszkáltak elszigetelt élőhelyeiken, mintha odakint semmi különös sem történt volna. Milyen békés látványt nyújtottak volna… Ha Shephard valahogyan meg tudott volna feledkezni mindarról, ami körülötte zajlott.
Besietett a laboratóriumba, így észrevett néhány, az asztalaik közelében fekvő holttestet, amiket először nem lehetett látni, mivel eltakarták őket a vizsgáló- és vezérlőberendezések. De a jelek szerint a küzdelem itt hamar véget ért.
Legalább nem szenvedtek sokáig.
Keresgélni kezdett, valami a szabadba, vagy jobban mondva a felszínre vezető útvonal után kutatva. Az egyik ajtó sokkal szélesebb és magasabb volt a többinél, azt alaposabban szemügyre vette. Mögötte egy rövid folyosó vezetett egy liftplatformhoz. Már épp elkezdett volna útbaigazító táblát keresni, mikor az imént maga mögött hagyott helyiségből visszhangzó, elektromos sercegés érte utol, így inkább futásnak eredt.
Rácsapott a legfelső emelet gombjára, de még volt ideje megnézni a lények egyikét: magas, valahogy halra emlékeztető, hatszemű valami volt. Sebesen futott az ajtó felé, ami csak egy töredékmásodperccel előtte csukódott be. Ez furcsa volt, ugyanis semmire sem hasonlított a korábbi lények közül, egészen olyan volt, mintha… Nah, egyszerűen csak továbbfejlődtek, vagy természetes úton, vagy genetikai segítséggel. Legalábbis az eligazításon ilyesmiről volt szó.
Azonban amint kilépett a liftből, azt valaki rögtön le is hívta. Bármik voltak is azok a lények, megvolt a magukhoz való eszük.
Végre kiért a szabadba, a jelek szerint egy nem túl gyakran használt rakodóterületre. A balra kanyarodó út folytatásában pedig ott volt a 12-H jelű siló, majd még távolabb egy fal. De nem is, inkább a fal túloldalán kellett lennie a silónak, még tovább az úton. Végül a számszeríjra szerelt látcsővel kémlelt körbe: igen, a bejárattal pontosan átellenben ott volt a rögtönzött helikopter-leszálló, amin most a korábban látott Chinook pihent, valamint a bejárathoz közel három ember, és két automata géppuska, pont olyan, mint amiket ő is telepített korábban.
A lift közben megindult fölfelé. Ideje volt előkészíteni egy kis meglepetést.
Gordont géppuskatűz hangja rázta fel fásult kábulatából. Talán Shephard…? Elképzelhetetlennek tűnt, de hamarosan egy férfi rohant be kiabálva.
– Támadás alatt állunk! Tíz olyan dög bukkant fel, és egyenesen felénk tartanak!
Gandahar tábornok kisietett a szobából, csak a híradóst hagyva itt az őrzésükre. Alig néhány másodperccel később elektromos reccsenések, és nem-emberi üvöltés felelt a géppuskatűzre. A katonák ugyan alaposan beásták magukat, de a küzdelem nem ígérkezett egyoldalúnak. Sem ő, sem Gina nem látott ki, de a hadnagy egy határozottan emberi sikoly hallatán megborzongott.
– Mi… – próbálkozott Gordon.
– Egy szót se. Nem hallgatok magukra, csak szörnyetegek, meg lesznek kínozva, majd meghalnak. Úgyhogy fogja be, különben megmutatom, hogyan fogadja a Föld a magukfajta hívatlan vendégeket!
A katona MP5-ösének sokkal tovább tartott volna kimerítenie a pajzsát, mint ami Gordonnak kellett volna ahhoz, hogy odaugorjon, és kitörje a férfi nyakát. Csakhogy nem HEV-ben volt. Így aztán csak várt türelmesen, csakúgy, mint Gina.
Ahogy sejtette, a szörnyek jól tudták a sürgősségi sorrendet, így habozás nélkül hagyták figyelmen kívül a magányos célpontot, és indultak a nagyobb csoport felé, mint ahogy ellenfeleik is. Kemény csata bontakozott ki, de az első összecsapást az idegenek nyerték: az automata géppuskáknak túl hosszú ideig tartott lefordulni róla, és bemérni a szörnyeket, így hamarosan mindkettő a lények elektromos fegyverének áldozatául esett. A katonák kilőttek néhány gránátot, amelyek közül azonban csak egy okozott valamennyi veszteséget, majd berohantak a kapun, az idegenekkel a nyomukban.
Odabent teljes volt a fejetlenség, mikor Shephard besurrant, amint a harcok eltávolodtak a kapu közeléből. Azonban pár másodperccel később egy újabb csoportot vett észre, ezek azonban felfelé tartottak.
„Hol lehetnek most?” kérdezte magától. A tábor azért nem volt valami nagy, leginkább a kerítések miatt, amelyek a földben levő három körkörös mélyedést fogták közre. A terület szélén haladt tovább arrafelé, ahol a bejáratot sejtette. Azt persze megint csak két automata géppuska vigyázta, ám nehézség nélkül átkúszhatott közöttük, mivel a fegyverek „figyelmét” épp más kötötte le.
Egy helikopter hangja az ég felé csalta pillantását. Egy magányos AH64D fordította épp gépágyúját a második csoport idegen felé, többjüket néhány pillanat alatt lekaszálva. De igazából nem ez nyűgözte le. Tucatnyi légi jármű nyüzsgött az égen. Néhányuk olyan messze, hogy csak egy kivehetetlen foltnak látszottak, mások pedig elég közel ahhoz, hogy láthatók legyenek a részleteik is. Azonban majdnem mindegyik a Black Mesa fölött körözött, az ellenséggel csatázva. Még ha nem is vette volna észre a légi úton szállított Abrams tankokat, tudta, most már minden eddiginél jobban kell sietnie.
Átjutva a géppuskákon, berohant az épületbe. Egy rövid lépcsőhöz ért, ami minden bizonnyal a kilövésvezérlő helyiségbe vezetett. Már elindult volna rajta fölfelé, mikor hirtelen mozdulatlanná dermedt.
Egymással összekötött C4-es aknák voltak mindenfelé. Ahhoz éppen elégnek tűntek, hogy széttépjenek egy embert, de elég ritkán telepítették őket ahhoz, hogy ne veszélyeztessék az épület szerkezetét, és gránáttal se lehessen megsemmisíteni mindet. És persze ott voltak a távolról élesíthető, félrevezetés ellen biztosított mozgásérzékelők, tucatszám a lépcsőre rögzítve. És ő majdnem egyenesen rá akart lépni az egyikre.
Azonban bár a telepítőik ügyesek voltak, egy gyors vizsgálat fényt derített arra, hogy a lépcső melletti kis tárolótérbe elfelejtettek kioldókat tenni. Az ott levő láda elég teherbírónak tűnt, és miután felmászott rá, onnan fel tudott ugrani a lépcső tetejére, és beoldalazhatott az ajtón.
Nyolc pont a tervezés, kettő a kivitelezés. Balfácánok.
– Ki a… – kérdezte volna a hadnagy, de nem jutott tovább, mert a .357-es közelről leadott lövése felkente a fejét a falra.
– Shephard! Maga…
– Nem érünk rá. Elég szörnyeteg meg katona van odakint, hogy eljátsszanak egy egész háborút, el kell tűnnünk innen a búsba! Járóképesek valamennyire?
A páros elég viharvertnek tűnt, azonban odasietett hozzájuk, hogy kioldozza őket. Miután mindketten magukra öltötték saját HEV-jüket, és azok egy végtelennek tűnő pillanat után a viselőjükhöz igazították magukat, üzembe lépett a beépített orvosi rendszer, fájdalomcsillapítót és serkentőket adva be nekik. Bár még ezután sem voltak épp kimondottan harckészek, de mindenképp jobb állapotban, mint kicsivel korábban. Szerencsére nem szedték el minden fegyverüket, és mintha egy agy irányította volna őket: Gina magához vette a rádiós hadnagy MP5-ösét, Gordon pedig készenlétbe helyezte a rohampuskát. Shephard közben elhagyta a szobát, és gyorsan annak a folyosónak a másik végébe ment, amin át érkezett a csapda kikerülése után. Ott egy előírásos irányító központ fogadta: tágas, kétszintes, a Föld egy nagy, félig átlátszó megjelenítésével a közepén.
Meg persze a mindenfelé heverő holttestekkel.
A trió minden számítógépnél megállva végignézte a berendezéseket.
– Ezt a felfordulást…
– Nem, várjunk. Itt van, azt hiszem. Ez a kilövőkonzol – mondta Gordon, majd óvatosan kiemelt egy holttestet egy székből, hogy leülhessen a helyére, és vallatni kezdte a számítógépet.
– Már bejelentkezett a rendszerbe, valószínűleg épp, mikor a katonák jöttek. Lássuk… Eljárások. Kilövés. Siló. Lambda… Lambda… Nem, kilövés… Műhold?
– Ott van. Lambda Kettő – mutatta Gina.
– Rendben, kilövési eljárás… Kezdeményezve. És most? Azt írja: „Kérem az engedélyezést”.
– Hűha. Nem erre a kettőre utal? – kérdezte Gina a pultban levő két kulcslyukra mutatva, amik olyan távol voltak egymástól, hogy egy ember biztosan ne érhesse el őket egyszerre.
– Lássuk csak… – mondta Shephard, ezzel elkezdte átkutatni a holttestek zsebeit. Az egyiküknél talált egy kulcsot, a hozzá tartozó címke egyik oldalán a Black Mesa emblémája, a másikon pedig a „12-H” felirat volt.
– Akkor már csak a másik kell. Szóródjunk szét.
Gordon és Gina végigsiettek a pultok mentén, és végigtapogatták a testeket. Egyikük sem lelkesedett különösebben a dologért, de a jó ügy érdekében szükség volt rá. Legalábbis ezt mondogatták maguknak, mint mikor az alvadt vér szaga megcsapta orrukat, vagy a csatazaj visszhangzott a fülükben.
Shephard közben elment, hogy megnézze magának a folyosóból nyíló utolsó helyiséget. Az ajtót nemes egyszerűséggel egy seprűvel támasztották be, és mikor kinyitotta, odabent egy újabb összevert férfit talált a falnál kuporogva.
– MINDENT ELMONDTAM! NEM TUDOK ENNÉL TÖBBET!
– Nyugalom, nyugi!
– MINDENT ELMONDTAM! HAGYJON BÉKÉN!
– Nyugodjon már meg! Én nem a rossz fiúkkal vagyok! Ki kell lőnünk a Lambda Kettes rakétát. Nincs magánál az indítókulcs?
– IGEN, IGEN! ITT… Van. A Lambda Kettőt említette?
– Igen, a Lambda Kettőt.
– Akkor… Van isten, maga tényleg a jó oldalon áll. Hadd segítsek!
A férfi ezzel kisietett a kis szobából, és meg sem állt a vezérlőig, ahol a két HEV-s alakban felismerte a Black Mesa alkalmazottjait. Futólag kinézett a kijárati ajtó felé, de az ott folyó tűzharc látványa csak még gyorsabb munkára ösztökélte.
– Jól van, szükségünk lesz… – ekkor lepillantott a közelben heverő egyik testre. – Nyugalom, nyugalom… Csak bírjam idegekkel.
A férfi, mikor Gordon mutogatni kezdte neki, behelyezte a kulcsot a megfelelő nyílásba.
– Rendben, a jelzésemre… Három, kettő, egy, most!
Elfordították mindkét kulcsot, a szoba pedig vörös fénybe borult. A férfi ezután a 3D-s földgömbhöz sietett, és megnyomott a közepén egy észrevehetetlen gombot.
– Rendben, már csak egy dolgot kell tennünk. Jöjjenek velem.
Visszamentek abba a helyiségbe, ahová Gordont és Ginát zárták, és ami most szintén vörös fényben úszott. A férfi nagyon igyekezett, hogy ne kelljen a friss holttestre néznie, miközben megnyomott egy gombot a falon, amitől két kémlelőnyílás tárult fel, láthatóvá téve a kint folyó csatát. A katonák álltak nyerésre, már csak néhány ellenfelük maradt, de a földön heverő testek jól mutatták, nem volt könnyű dolguk.
Egy újabb gombnyomásra az ajtó bezárult, és figyelmeztető sziréna harsant, összezavarva egy pillanatra a kint harcolókat. Néhány másodperc múlva az egyik kilövőakna fedele nyílni kezdett, és megindult a visszaszámlálás.
– Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat…
A katonák gyorsan visszavonulót fújtak: rövidesen nem lesz túl egészséges dolog odakint téblábolni. Egyikük elesett, mikor a szörnyek, az újabb fejleményekkel nem törődve a visszavonulók után lövöldöztek, miközben a föld megmozdult alattuk.
– Öt, négy, három…
A katonák egy meglehetős méretű bódéba vonultak vissza az építmény átellenes végében. Ez később még gondot fog okozni.
– Kettő, egy.
A föld ekkorra már olyan erősen rázkódott, hogy majdnem mind a négyen elvesztették az egyensúlyukat, végül még a helyiség erős hangszűrői ellenére is hihetetlenül hangos hajtóműzaj előzte meg a silóból szökési sebességgel kiemelkedő rakéta megjelenését. Utána még percekig csengett a fülük, el kellett telnie egy kis időnek, míg újra hallották a saját szavukat.
– Ha szabad egy kérdést… Mi volt benne tulajdonképpen? – kérdezte Gina.
– Egy műhold. Annak a Xeno Project műholdnak az ikertestvére, amit azt hiszem, úgy negyven éve bocsátottak fel. Az egyik legtitokzatosabb fellövés volt, amit innen vezettek le, legalábbis így mesélik. A rakéták szinte egyetlen éjszaka alatt bukkantak fel itt, és a kilövést fél órával az érkezésük utánra tűzték ki. Az utasításokat a legfelsőbb vezetéstől kaptuk.
– És mire jó? – firtatta Gina.
– Csak annyit tudok, hogy a Lambda csoport volt a művelet irányítója. De a „Xeno” szó alapján úgy érzem, van valami köze ezekhez a lényekhez.
– Lambda? Ott van a főhadiszállásunk. Valószínűleg a Lambda csoport utasított minket ennek a vacaknak a kilövésére. Hát, az biztos, hogy nem valami látszatütközet zajlott körülöttünk. Erről jut eszembe… – mondta Shephard, ezzel kimutatott az udvarra. Odakint a szörnyek a kilövés során extra ropogósra sültek, a katonák viszont valószínűleg hamarosan kimerészkednek majd a menedékükből, hogy a foglyaik után nézzenek.
– Mondja, van valami ötlete, merre lehet az adóállomás? – kérdezte Gordon.
– Az adóállomás… Nincs. De lefogadom, valahol a komplexum középső részén lehet, talán a Cavanaux-hegyen. Menjenek… Északkeletnek, ha jól emlékszem, akkor el sem tudják téveszteni. Az a legmagasabb hely az egész létesítményben.
– Rendben. Akkor ki kell jutnunk innen, méghozzá gyorsan!
A férfi gondolkodott egy pillanatot.
– Ott volna a hulladék-feldolgozó részleg. Innen is el lehet érni, de vigyázzanak, az már valószínűleg…
Ekkor hangos robbanás hallatszott közvetlen közelről. A lények egyike életben maradhatott, és megpróbált feljönni a lépcsőn! A trió kisietve azt látta, hogy a robbanás, ami egy embernek bőven elég lett volna, ezt a dögöt nem intézte el, ugyanis az elkezdett talpra állni. De nem fejezhette be a mozdulatot, mert mindhárman előkapták fegyvereiket, és néhány fejlövés véget vetett a fenyegetésnek.
– Istenem…! Azt… Azt kezdem mondani az imént…
– Majd útközben rájövünk, most indulás!
– Rendben, kövessenek. Itt van.
A férfi félretolt egy számítógépkonzolt abban a helyiségben, ahová korábban be volt zárva, így egy búvónyílás vált láthatóvá. Elég nagy volt ahhoz, hogy beférjenek, de csak meglehetősen szűkösen, és odabentről enyhe szennyvíz- és gázszag áramlott ki.
– Megyek elöl – mondta Gina, ezzel bekapcsolva ruhája lámpáját, bekúszott. Gordon követte, Shephard pedig utolsónak maradt. De mikor elfordult a bejárattól, amit az utolsó pillanatig szemmel tartott, valami elrugaszkodott a megölt lény testéről, egyenesen a nyakát véve célba, és a következő pillanatban elviselhetetlen fájdalom sújtott le rá, ahogy támadója utat vágott magának egyenesen az agytörzsig.